Aranybulla 800

Részletek: Kategória: Aranybulla 800; 2022. augusztus 8.

II. András 1221 és 1233 között használt aranypecsétjének előlapja (Prímási Levéltár, Esztergom)

Az Aranybulla számos olyan rendelkezést írásba foglalt, melyek semmiféle kapcsolatban nem álltak a korábbi évek királyi politikájával. A legtöbbjük olyan kérdéseket szabályozott, melyek a középkor folyamán bárhol és bármikor felmerülhettek.

II. András, bizonyosan még az Aranybulla kiadását megelőzően, külön kiváltságlevélben foglalta össze az egyháziak szabadságait. Az ügyről minden bizonnyal az 1222-ben február 16. és április 3. közötti napokra eső nagyböjt idején, Óbudán tartott kormányzati ülésszakon döntött II. András és a királyi tanács. A kiváltságlevél teljes adómentességet biztosított a klerikusoknak, tilalmazta ugyanakkor, hogy udvarnokokat, várnépbelieket és más szolgai jogállású királyi népeket klerikusokká tegyenek. Az okmány igen részletesen foglalkozott az egyháziak ügyeiben történő bíráskodás kérdéseivel. A szabályozás alapját az a már akkor ősinek számító jogelv adta, mely szerint a felperesnek az alperes bírósága előtt kell keresnie a maga igazát. Ennek megfelelően a kiváltságlevél úgy rendelkezett, hogy abban az esetben, ha világi személy bármiféle ügyben egyházit perel, azt csak egyházi bíróság előtt teheti, s fordítva: egyházi személy csak világi bíróság előtt perelhet világit.
Az Aranybullában egyházzal kapcsolatos rendelkezések kizárólag a tized fizetésére szorítkoznak, melynek rendjét az Aranybulla az alábbiak szerint szabályozta.
A tized fizetését Szent István rendelte el törvényében, szigorúan megkövetelve annak teljesítését. A szigor érthető is, hiszen a kereszténység felvételével együtt járó változások közül ez közvetlenül érintette az új vallás felvételére rákényszerítettek vagyoni helyzetét, magától értetődik tehát, hogy a 11. század közepén a pogányság visszaállításáról álmodók egyik fő sérelme a tizedfizetés kötelezettsége volt. Nem meglepő tehát, hogy a tized beszedése megkívánta a királyi hatalom közreműködését a megyék élén álló ispánok fegyveresei révén. Azt követően, hogy a kereszténység fokozatosan a nép vallásává vált, a tizedfizetés gyakorlata megszilárdult: a tized beszedéséről immár az egyház is képes volt gondoskodni, s a királyi hatalom képviselőinek csak viták esetében jutott szerep, amint arról a 11. század végének törvényei tanúskodnak, de — emlékezhetünk rá — az Aranybulla szintén úgy rendelkezik, hogy a tizedfizetés az egyik olyan ügy, amelyben továbbra is megmarad az ispán joghatósága a királyi szerviensek birtokai felett.
A rendelkezés hátteréből felsejlő vita talán a királyi tanácsban folyhatott, a részletekről azonban semmit sem tudunk. Az bizonyosra vehető, hogy II. András ezen a ponton egy népszerűnek szánt intézkedést hozott, hiszen a tizedfizetők számára könnyebbséget jelentett, ha természetben róhatták le kötelezettségüket. (A fordítás ezen a ponton nem teljesen pontos, a latin szöveg ugyanis ezüstöt és nem „pénz”-t említ. A korban a pénzt, persze, ezüstből verték, mindazonáltal a korban veretlen, azaz pénzérmévé nem vert ezüsttel is szokás volt fizetni.) Az sem lehet kétséges, hogy a cikkely erősen megkérdőjelezhetővé tesz minden olyan feltételezést, mely szerint a kor magyarországi főpapjai döntő befolyással lettek volna az Aranybulla szövegének kialakítására, a valóság ezzel éppen ellentétes lehetett. Szerfelett valószínű ugyanakkor, hogy panasszal fordultak a pápai udvarhoz, úgy állítva be a történteket, mintha magát a tizedfizetés kötelezettségét szüntették volna be Magyarországon, ami ellen III. Honorius pápa már 1223. március 29-én szót is emelt. Az Aranybulla ezen rendelkezéséhez, mely nagyobb bonyodalmat támasztott ily módon, mint a király eredetileg gondolta, úgy tűnik, II. András sem ragaszkodott különösebben, hiszen 1229-ben — a királyi tanács döntésére hivatkozva — megerősítette a zágrábi püspök azon régi kiváltságát, hogy a tizedet akár terményben, akár pénzben beszedetheti.
Jóval több fejtörésre ad alkalmat a tizedszedéssel kapcsolatos másik cikkely.
Az Aranybulla ezen rendelkezésével kapcsolatosan súlyos értelmezési nehézségek merülnek fel, s a megoldási kísérletek egymással ellentétes álláspontokat alakítottak ki. Az egyik vélemény szerint arról lenne szó, hogy a szerviensek birtokain szedett tizedből a püspökök nem kötelesek hozzájárulni a király lovainak ellátásához, amiből, értelemszerűen, az következnék, hogy a más birtokokról szedett tizedet viszont terhelte ez a kötelezettség. A helyzet magyarázatát kereshetnénk abban az ismert tényben, hogy a királynak az egyházi tizedből járt egy meghatározott rész, azt azonban huszadnak nevezték. A dömösi prépostság 1138. évi összeírása már említést tesz róla, amikor megjegyzi, hogy II. Béla király uralkodása első évében az apja, Álmos herceg által alapított egyháznak adományozta a váci püspökség tizedjövedelmének huszadát. Nem teljesen elképzelhetetlen tehát, hogy a cikkelyben a — valamiféle, ismeretlen okból ez esetben tizednek nevezett — huszad egy részének megfizetése alól mentesíti II. András a püspököket, meglehet, az előző cikkelyben a kárukra hozott rendelkezés egyfajta ellentételezéseként.
Egy másik megoldás kiindulási pontja az a feltételezés, hogy az Aranybulla szövege nem eredeti állapotában maradt ránk, hanem valamiféle másolási hiba megrontotta azt, s a helyes szöveg — magyar fordításban — az lehetett: a szerviensek jószágán lévő lovaink a püspököknek tizedet ne adjanak, azaz a püspökök nem kapnak tizedet a szerviensek birtokain lévő királyi lovak után. Ez az értelmezés tehát azzal számol, hogy a király lovainak legalább egy részét a királyi szerviensek birtokain tartották. Ez nem teljesen lehetetlen, hiszen, láthattuk, az Aranybulla csak arra tett ígéretet, hogy disznaink a szerviensek erdeiben vagy rétjein ne legelhessenek az ő akaratuk ellenére, lovakról azonban nem esik szó, ezek szerint nem véletlenül. A rendelkezés ilyenformán annak elkerülésére szolgálna, hogy a tizedszedők, amikor a királyi szerviensek birtokain végzik munkájukat, a királyi lovakat ne számítsák bele a tizedfizetés alapjába. Ez viszont azért lenne különös, mert a király szintén adott tizedet az egyháznak a maga jövedelmeiből, s ez az értelmezés egyébként is a szöveg jelentős, és nyelvileg sem kellően megalapozott átalakításán nyugszik. A cikkely pontos értelmezése ily módon megoldhatatlan feladatnak tűnik.
A kisebb jelentőségű cikkelyek esetében hasonló nehézségekkel nem kell szembenéznünk.
Az egyikük a tolvajok üldözésének kérdésével foglalkozik.
A cikkely olyan archaikus szokás megszüntetéséről rendelkezik, mely már a Szent László neve alatt fennmaradt 11. századi törvényekben feltűnik. Ezekben szintén kisebb-nagyobb közösségek nyilatkozata alapján vontak eljárás alá tolvajlással gyanúsított személyeket. A szokás az Aranybulla korában még élt: 1220-ban ugyancsak előfordult, hogy egy név szerint megnevezett személy, valamint a „megyebeliek” (comprovinciales) vádja alapján került sor Váradon tüzesvaspróbára, s több hasonló esetre bukkanhatunk a Váradi Regesztrum 1221. és 1222. évekre keltezhető feljegyzések között is. A későbbi középkor azon eljárásától, amelynek során az egy vagy több megye részére tartott közgyűléseken a közismertnek tartott gonosztevőket — nemcsak a tolvajokat tehát — jegyzékbe foglalták, határozottan eltér az Aranybullában is említett korai változat. Ebben ugyanis a közösség gyanúját olyan bizonyítási eljárás követte, amelynek során a megvádolt személy lehetőséget kapott ártatlansága bizonyítására, a kor felfogása szerint, persze. A későbbiekben ezt váltotta ki a vád esküvel történő megerősítése, amit szintén bizonyításnak tekintett a kor, csakhogy az esküvel a vádlók bizonyították a maguk igazát.
A középkor nem ismerte a nemek egyenjogúságának modern elvét, a nőkre külön jogok vonatkoztak.
Az özvegyek védelméről már Szent István törvényei rendelkeztek, tilalmazva egyfelől az új házasságba kényszerítésüket, s engedélyezve, hogy a gyermektelen özvegy, míg önként férjhez nem megy újra, teljes jogon rendelkezhessék férje vagyona felett, mely azonban az özvegy halála után a férj rokonaira száll vissza. Az Aranybulla idézett cikkelyében azonban nem a férj teljes vagyonáról esik szó, hanem a hitbérről. A kifejezés a férj vagyonának azt a részét jelölte, mely a férfival törvényes házasságot kötött asszonyt a férj halála után illette, megteremtve az özvegy anyagi biztonságának alapjait. Ennek megfelelően a férj azon rokonait terhelte a hitbér kiadásának kötelezettsége, akik megörökölték a vagyont. A hitbér mértéke a házastársak társadalmi és vagyoni helyzetétől függött. Jellemző e tekintetben az, ahogy a kétszer házasodott Csák nembéli Miklós intézkedett 1231. évi végrendeletében: „nem kell csodálkozni második feleségem hitbérének nagyságán, ugyanis akkor vettem feleségül, mikor a méltóságoknak és a javaknak bővében voltam, előző feleségem idejében azonban ifjúként kevésbé bővelkedtem a földi jószágokban, egyébként is a rendelkező akaratából több jut az egyiknek, mint a másiknak” (Szovák Kornél ford.).
Alighanem már a Szent László neve alatt fennmaradt törvények egyike is a hitbérre utal, amikor úgy rendelkezik, hogy a tolvajlásban bűnösnek talált férjes asszony — egyebek mellett — „vesszen el minden olyan vagyonával együtt, amellyel férje halálát követően más férfival házasságra léphetne”. Az itt olvasható leírás mindenesetre a hitbérre is illik.
A hitbérrel kapcsolatos viták, mivel azok a házasság szentségét érintették, elvben az egyházi bíróságok elé tartoztak, a gyakorlatban azonban a felek többnyire egyezkedés révén igyekeztek elrendezni nézeteltéréseiket.
A súlyos bűnök miatt elítéltek gyermekeinek és özvegyeinek védelme szintén régi hagyomány volt a Magyar Királyságban, Szent László törvényei szerint a gyilkosok és a más házát megtámadók elkobzott vagyonának egyharmadát meg kell hagyni az özvegynek és a gyermekeknek, magától értetődően abból a megfontolásból, hogy ők ártatlanok, s így nem foszthatók meg megélhetésüktől. Megjegyzendő ugyanakkor, hogy az Aranybulla idézett cikkelyében feltűnő párbaj a perbeli bizonyítás egyik lehetséges módja volt a korban. Éppúgy istenítéletnek tekintették, mint a tüzesvaspróbát. Nők és egyházi személyek ügyeiben, értelemszerűen, szóba sem jöhetett a bizonyítás ezen módja, a későbbiekben a férfi pereskedők esetébén sem volt ritkaság, hogy a peres felek nem személyesen vívnak meg egymással, hanem felfogadott hivatásos bajvívók küzdenek meg igazukért.
Végezetül egy olyan cikkely következik, amely a királyi bíróságok tekintélyét védte, s egyúttal a sértettek elégtétel iránti igényére is tekintettel volt.
Az efféle visszaélés előfordulhatott ugyan a korban, valójában azonban felesleges volt ezzel a kockázatos eszközzel élni, hiszen a hatalmasok számára nyitva állt a lehetőség arra, hogy kegyelmet eszközöljenek ki pártfogoltjuk számára a királytól. Erre láthattunk példát az egyik korábbi fejezetben, amikor ugyanis Dénes nádor és Mihály — utóbbit 1224-ben Béla herceg szlavóniai bánja, a következő évben pedig Somogy ispánjaként említik — eszközöltek ki kegyelmet Kálmán hercegtől az ispáni méltóságában visszaélések miatt elítélt fivérük, Ampod fia Lőrinc számára.