Aranybulla 800

Részletek: Kategória: Aranybulla 800; 2022. december 9.

1231 őszétől kezdve az Aranybulla immár két változatban is létezett, s ezek létrejöttének körülményeiben számos hasonlóság figyelhető meg, amint arról már szó esett. Annál nagyobbak a különbségek az 1222. és az 1231. évi Aranybulla utóéletében.

Az 1231. évi változat kiadását követően egy ideig csak annak sorsát követhetjük nyomon. A jelenség természetesnek tekinthető, hiszen éppen azért született, hogy felváltsa az eredeti, 1222. évi Aranybullát. Bizonyosra vehető tehát, hogy a megújított Aranybullára vonatkozott Róbert esztergomi érsek azon megállapítása, amely szerint azon kérdésekben, melyeket IX. Gergely pápa 1231. március 3-i bullája II. András szemére vetett, semmiféle előrelépés nem történt, sőt, a király törvényét sem tartják be, így a helyzet még rosszabbra is fordult. Az érsek ezért egész Magyarországot egyházi tilalom (interdictum) alá vetette, a király néhány bizalmasát pedig még keményebb egyházi büntetéssel, kiközösítéssel (excommunicatio) sújtotta. Mindez 1232-ben, „a nagyböjt kezdetén”, azaz hamvazószerda napján történt, amely abban az évben február 25-ére esett. A királyt a maga személyében egyelőre nem szándékozott megbüntetni az érsek, mert hajlandó volt várni megjavulására.
Az így kialakult válság kényszerhelyzetbe hozta II. Andrást, aki indokolatlannak tekintette a súlyos büntetést. Megpróbálta jobb belátásra bírni az érseket, aki azonban hajthatatlan maradt, s csak arra az engedményre volt hajlandó, hogy a húsvétot megelőző szerdától Szent István napjáig felfüggesztette a fenyítékeket, tehát az április 7-től augusztus 20-ig terjedő időszakra. Ezt követően a király a pápától kért legátust, s IX. Gergely Magyarországra is küldte tapasztalt diplomatáját, Pecorari Jakab bíborost.
A legátus 1232 decemberében már bizonyosan Óbudán volt, ahol Róbert esztergomi érsek előtte és a magyar egyház vezetői előtt bemutatta az egyházi tilalmat kihirdető oklevelét, melynek szövege magában foglalta IX. Gergely pápa 1231. március 3-i bulláját is, valamint az Aranybulla 1231. évi megújítását. Az okmányokat a legátus, Ugrin kalocsai érsek, valamint a magyar püspökök átírták, ami alapján indokoltnak látszik az a következtetés, hogy a válság megoldásának kulcsát akkor még az 1231. évi Aranybulla végrehajtásában látták. Néhány hónappal később újabb dokumentum csatlakozott az előbbiekhez: 1233. március 25-én – immár csupán a legátus és Róbert érsek – átírták II. András 1222. évi, az egyháziak kiváltságait összefoglaló oklevelét Esztergomban. Ez azért különös, mert az 1231. évi Aranybulla és az egyháziak számára kibocsátott, 1222. évi kiváltságlevél nem azonos elveket követtek, így például, egyebek mellett, az egyháziak feletti ítélkezés kérdésére is egymástól eltérő megoldásokat kínáltak. Meglehet azonban, mindennek csupán az volt a célja, hogy a tárgyalásokra készülődvén összegyűjtsék a rendelkezésre álló korábbi szabályozásokat, melyek kiindulási pontul szolgálhatnak a véglegesnek szánt rendezés számára. Végül azonban hosszadalmas diplomáciai tárgyalásokat követően részint az 1233. augusztus 20-án megkötött beregi egyezmény, részint – s valójában nagyobbrészt – IX. Gergely pápa azon 1235 nyarának végén hozott rendelkezései tettek pontot a mindenki számára egyre kínosabbá váló ügyre, melyek felszámolták a még 1232-ben kimondott egyházi tilalom következményeit.
Az 1232. évi, említett átírást követően az Aranybulla 1231-ben megújított változata eltűnik a szemünk elől. Nem tudjuk, hány példányban állították ki, miként azt sem, hogy hol őrizték azt vagy azokat. Az esztergomi érsek szerepe miatt az indokoltan feltételezhető, hogy a király mellett ő is rendelkezett egy példánnyal – ez lehetett az, amelyet Pecorari Jakab legátus jelenlétében átírtak Óbudán –, s ha valóban így volt, akkor a király alighanem Székesfehérvárott, az érsek pedig bizonyosan Esztergomban helyezte el a maga példányát, ma már azonban nem áll módunkban bizonyosságot szerezni e kérdésekben.
Az 1222. évi Aranybulla az 1230-as évek első felének politikai és diplomáciai küzdelmeiben semmiféle szerephez nem jutott, s a későbbiekben sem hallunk felőle évtizedeken át. A késő Árpád-kor törvényeiben jó néhány olyan rendelkezés feltűnik, amelyek teljes joggal állíthatók párhuzamba az Aranybullában olvashatókkal, maga a törvény azonban még ezen esetekben is említés nélkül marad. A jelenség így is arról tanúskodik, hogy az Aranybulla egy meghatározott politikai válság megoldása érdekében született ugyan, jelentős részben mégis olyan kérdésekkel foglalkozott, melyek az 1222. év politikai viharainak elmúltával sem váltak érdektelenné.
A fordulat az 1222. évi Aranybulla utóéletében a 14. század első negyedében következett be. Ekkor készült a törvényről az a másolat, amely ma is az esztergomi Prímási Levéltár féltett kincse, s amely az Aranybulla legrégibb szövegváltozatát tartotta fenn. A másolat 1828-ban került elő, s eleinte úgy vélték, hogy a hét eredeti példány egyikét sikerült végre megtalálni. Az okmány értelmezése körül heves vita bontakozott ki, végül aztán bizonyossá vált, hogy nem valamelyik eredeti példány került elő, hanem egy 14. század elején, minden bizonnyal 1318-ban készült másolat. A döntő érvet amellett, hogy a 14. század első harmadában készült másolatról van szó, az irat írásának jellegzetességein túlmenően a rajta függő pecsétek szolgáltatták, amelyek közül kettő minden kétséget kizáróan azonosítható László kalocsai érsek (1317–1336) és János nyitrai püspök (1302–1328) pecsétjével, a harmadik nagy valószínűséggel Benedek csanádi püspök (1307–1332) személyéhez köthető, míg az elveszett negyedik alighanem az esztergomi érseké lehetett. Az említett főpapok méltóságviselésének adatai alapján így világos, hogy a másolat egyedül az 1317 és 1328 közötti bő évtized folyamán készülhetett.
A másolat elkészítését a magyar főpapok 1318. évi kalocsai gyűlésével hozta kapcsolatba a magyar történetírás, s minden bizonnyal helyesen. A gyűlésen a tanácskozás arról folyt, hogy miképpen érhetnék el a főpapok az I. Károly királytól elszenvedett sérelmeik orvoslását, aminek megvalósítását a király által összehívott országos gyűléstől remélték. A prelátusok követeket küldtek Károlyhoz a gyűlés összehívásának érdekében, s a király július 1-jére valóban országos gyűlést hirdetett meg a Pest melletti Rákosra.
A késő Árpád-kor országos gyűlésein az érsekek és püspökök jelentős politikai szerephez jutottak, kiváltképp III. András uralkodása idején, aminek emléke 1318-ban még nem halványulhatott el teljesen. Ugyanis 1317 novemberéig Várad püspöke volt az az Imre, aki már III. András idején is betöltötte méltóságát, míg Esztergom az idő szerinti érseke, Tamás, a III. András mellett döntő kormányzati befolyással rendelkező Lodomér esztergomi érsek unokaöccse volt, s kézenfekvő annak feltételezése, hogy Tamás nagybátyja politikai törekvéseinek örököseként tekintett magára. Mindenesetre tény, hogy a magyar főpapok két évtizeddel később, 1338-ban, amikor ismét felgyülemlettek sérelmeik, abban a levélben, amelyben XII. Benedek pápa elé tárták azokat, különös hangsúllyal említették meg, hogy I. Károly nem hív össze országos gyűléseket. A panasz jelentős mértékben eltúlzott volt, hiszen I. Károly viszonylag rendszeresen tartott általános gyűléseket, bár idővel valóban mind ritkábban, s az sem lehet kétséges, hogy ezek csak részben emlékeztettek a 13–14. század fordulója körüli évtizedek hasonló gyűléseire, mert politikai jelentőségük meg sem közelítette azokét. A király olykor távol is maradt ezektől az eseményektől, mivel még főpapjaitól sem tűrte el hatalma korlátozását. Éppen ez fájhatott a leginkább a főpapoknak: aligha lehet kétséges, hogy az országos gyűlések szorgalmazását mindenekelőtt saját korábbi politikai befolyásuk visszaszerzése érdekében őrizték meg évtizedeken át politikai törekvéseik elmaradhatatlan elemeként. A fehérvári gyűlések évenkénti megtartásának előírásával kezdődő 1222. évi Aranybullát alkalmas eszköznek ítélték terveikhez, s ezért keresték elő 1318-ban valamelyik egyház levéltárának mélyéről. Ezen a ponton indokoltan merül fel a kérdés, hogy miért éppen az 1222. évi Aranybullára esett a főpapok választása 1318-ban, noha az 1231. évi megújítás, amint azt láthattuk, jóval többet kínált volna az egyházi érdekek érvényesítése terén. Jóllehet annak nincs nyoma, hogy az 1231. évi változat bármely példánya valaha is megfordult a gyűlés színhelyén, Kalocsán, az ugyanakkor bátran feltehető: egy lovasfutár számára aligha lehetett volna megoldhatatlan feladat az 1231. évi változat elhozása Esztergomból, ha ugyan valóban őriztek ott egy példányt. Meglehet azonban, hogy az 1231. évi Aranybulla esztergomi példánya maga is áldozatául esett annak a pusztításnak, amelyet II. Vencel cseh király 1304 júniusában vitt véghez az esztergomi káptalanban őrzött oklevelekben, amelyek között bizonyosan voltak aranypecséttel megerősítettek is. Határozott válasz így nem adható a kérdésre, mindazonáltal az 1318. évi főpapi gyűlés Kalocsán volt, ahol — ha átvészelte az 1222 óta eltelt évtizedek, mindenekelőtt az 1241–1242. évi tatárjárás megpróbáltatásait — rendelkezésre állt az első Aranybulla egyik eredeti példánya, s a főpapok, jobb híján, beérték azzal.
Az elkészített másolattal aligha lehetett más a főpapok célja, mint az, hogy az Aranybulla szövegét a nyomatékos kérésükre meghirdetett gyűlésen előterjesszék és a királlyal megerősíttessék. Ha tényleg így volt – ami szinte bizonyosra vehető –, akkor a terv egy, a későbbiekben uralkodónak tekinthető felfogás első ismert jelentkezésének tekinthető. Az említett elképzelés az Aranybullára mint általános érvényű szabadságlevélre tekint, amely rendezi az alapkérdéseket a király és alattvalói kapcsolatrendszerében, s legfeljebb kiegészítésekre szorul, szükség szerint.
Arról nem állnak rendelkezésünkre egyértelmű bizonyítékok, hogy a meghirdetett országos gyűlés megtartására végül valóban sor került-e 1318-ban, miként annak sincs nyoma, hogy az ekkor készített másolat felhasználására – bármikor és bármi módon – sor került-e.
Az viszont bizonyos, hogy I. (Nagy) Lajos király 1351-ben az Aranybulla szövegét a megerősítés szándékával belefoglalta a maga az évi törvényébe, igaz, nem változatlan formában. Az örökös nélküli halálra készülő királyi szervienseknek adott azon kiváltságot, amelynek birtokában szabadon rendelkezhettek javaik felől, eltörölte. A változtatás hátterében a királyi kincstár jogainak kiterjesztése húzódott meg: azt ugyanis, hogy milyen széles a rokonságnak az a köre, amelynek tagjai még felléphetnek öröklési igényükkel, a királyi hatalom határozta meg, mégpedig saját érdekeit követve, amint az könnyen kitalálható. Néhány hónappal az 1351. évi törvény kibocsátását követően Nagy Lajos egy újabb ponton érvénytelenítette az Aranybulla eredeti rendelkezéseit. Az Aranybullában ugyanis, emlékezhetünk rá, II. András az egyházi tized természetben való megfizetését írta elő, szembehelyezkedve országa főpapjainak azon törekvésével, amely a pénzben történő fizetést részesítette előnyben. Ez a cikkely elkerülte az 1351. évi átírást előkészítő királyi jogászok figyelmét, így bekerült a megerősítést nyert szövegbe. Az persze nyilvánvaló volt, hogy a rendelkezés a 14. század közepén éppúgy kiváltja majd az egyház tiltakozását, miként II. András korában, I. Lajos tehát azzal vette elejét a nem kívánt konfliktusnak, hogy 1352 őszén hatályon kívül helyezte az Aranybulla tizedfizetésre vonatkozó részét, és elrendelte az egyházi tized pénzben történő megfizetését. Döntését a tizedfizetésre kötelezettek számára szóló parancslevelében tette közzé, melynek a veszprémi és az erdélyi egyházmegyékbe küldött példányai ismertek, de nem lehetnek kétségeink afelől, hogy hasonló utasítások érkeztek valamennyi egyházmegyébe. Az eset egyértelműen bizonyítja, hogy Lajos király minden olyan esetben, amikor valamilyen megfontolásból kívánatosnak tartotta, habozás nélkül változtatott az 1222. évi Aranybulla szövegén, akár annak 1351. évi megerősítése után is.
Hasonló módon járt el Zsigmond király 1397-ben. A töröktől elszenvedett katasztrofális nikápolyi vereséget követően a Temesvárott tartott országgyűlésen hozott törvények jelentős része – aligha meglepő módon – éppen a honvédelem kérdéseivel foglalkozott, többnyire olyan újításokat vázolva fel, melyek érzékenyen érintették a nemesség kiváltságait. Ezek ellensúlyozását szolgálhatta néhány jelentéktelenebb engedményen kívül az 1222. évi Aranybulla, valamint az 1351. évi törvény – nem változatlan formában történő – átírása. Ami az Aranybullát illeti, a jelentősebb változtatások közé sorolható, hogy a törvény bevezetése és záró része – az „ellenállási záradék”-kal együtt, természetesen – teljesen kimaradt a szövegből. Ugyanerre a sorsra jutottak az adózással valamiféle módon kapcsolatos rendelkezések is, ami szintén érthető. A külföldi hadakozással kapcsolatos kiváltságokat ugyanis a török veszélyre tekintettel a király felfüggesztette, s egyúttal jobbágyaik arányában katonák kiállítására kötelezte a nemeseket, azoktól pedig, akiknek nincs elegendő jobbágya, pénzben várt hozzájárulást az ország védelméhez, miközben kemény bírságot helyezett kilátásba a kötelezettségüket elmulasztók számára. Mindez kényelmetlenül közel állt a nemesség honvédelmi célú megadóztatásához, nem csoda tehát, hogy a rendelkezések ideiglenes jellegét hangsúlyozta a király. Az kétségtelen, hogy 1351-hez és 1352-höz hasonlóan, 1397-ben újabb példáját látjuk annak, hogy a 14. század még korántsem tekintett az Aranybullára a jogi örökség kőbe vésett, megváltoztathatatlan részeként. Az is tagadhatatlan ugyanakkor, hogy ezzel párhuzamosan jól felismerhető annak a felfogásnak a jelenléte, amely a nemesség kiváltságaival kapcsolatos kérdésekben a királyi szerviensek 1222-ben törvénybe foglalt jogait tekintette igazodási pontnak.
Érthető tehát, hogy a kései középkor magyarországi jogfelfogását és -gyakorlatát összegző munkának, Werbőczy István Hármaskönyvének a nemesség alapvető kiváltságait felsoroló része az 1222. évi Aranybulla rendelkezéseire vezethető vissza, miközben a Hármaskönyv megemlékezik arról is, hogy a magyar király, megkoronázása előtt, „arra nézve, hogy ezen András király úr végezményét és törvényeit megtartja, az ország főpapjai, bárói és mágnásai, valamint előkelői és nemesei előtt, esküt szokott letenni”.
Figyelemre méltó véletlen, hogy a Hármaskönyv 1561. évi kiadásával egybekötve került elő a zágrábi érsekség könyvtárából a középkori magyar krónikák azon egyetlen szövegváltozata, mely jól felismerhetően utal az Aranybullára. A szöveg a 16. század közepe táján keletkezhetett ma ismert formájában, de bizonyosan valamely korábbi krónika kivonata, mely azonban önálló bővítményeket is tartalmaz. Ez utóbbiak egyike az Aranybullával kapcsolatos részlet. A 16. század közepéről való az Aranybulla első ismert magyar nyelvű fordítása is, mely talán a méltóságát 1554 és 1562 között betöltő Nádasdi Tamás nádor számára készült.
A nevezetes „ellenállási záradék” szintén évszázadokkal az Aranybulla kibocsátása után nyerte el a maga különös jelentőségét. Az Aranybulla szövegének végén olvasható rendelkezés azzal a joggal ruházza fel a püspököket, a világi főméltóságokat és a kor nemességét — mely utóbbi, mai fogalmaink szerint, leginkább az arisztokráciával lenne azonosítható —, hogy a törvény rendelkezéseit be nem tartó uralkodónak a hűtlenség vétke nélkül ellenállhassanak és ellentmondhassanak. Az Aranybulla kiadásának ismert körülményei nem sok kétséget hagynak afelől, hogy a záradék ugyanazt a célt szolgálta, mint magának az Aranybullának a kibocsátása: a királlyal szembefordult előkelők leszerelését. Szerfelett tanulságos ebből a szempontból az Aranybulla 1231. évi megújításának párhuzamos rendelkezése, amely Esztergom érsekének adott jogot arra, hogy az egyházjog által szabályozott módon kérje számon a királytól a törvény rendelkezéseinek betartását. Róbert esztergomi érsek azonban, amikor 1232. február 25-én egyházi tilalmat mondott ki az országra, s döntésének indokai között meg is említette az 1231. évi Aranybulla rendelkezései végrehajtásának elmaradását, mégsem az abban elnyert jogára hivatkozva hirdette ki az egyházi büntetést, hanem egy korábbi pápai bullában kapott felhatalmazásból vezette le lépését. Világos tehát, hogy a kortársak más módon értelmezték ezen záradékok szerepét, mint a kései utókor, amely valamiféle, az uralkodói hatalmat korlátozó „alkotmányos garanciá”-t olvasott ki belőlük.
Nagy Lajos király mindenesetre az 1222. évi „ellenállási záradék”-ot változatlan formában foglalta bele a maga törvényébe 1351-ben. Aligha történhetett volna ez így, ha úgy ítéli meg, hogy az veszélyeztetheti, vagy akár csak korlátozhatja uralkodói teljhatalmát. Az érem másik oldalára vetve egy pillantást az látjuk: a késő középkorban a királyi hatalommal szemben fellépők egyetlen alkalommal sem kerestek az Aranybullában igazolást tetteikre.
Az „ellenállási záradék” értelmezésében a változás első jelei a középkor végén mutatkoznak meg. A folyamat kezdetén megintcsak a Hármaskönyv áll. Werbőczy még kizárólag az Aranybullában foglaltak esetleges megsértéséhez kapcsolta az „ellenállási jog”-ot, amivel erőteljesen korlátozta annak érvényét. Az Aranybulla „ellenállási jog”-gal kapcsolatos passzusában feltűnő „országunk nemesei” kifejezést ugyanakkor saját kora nemességfogalma szerint értelmezte. Habár ez érthető, ám alapvetően eltér az Aranybulla jól felismerhető eredeti szándékától, amely az „ellenállás jogá”-t kizárólag az egyházi és világi főméltóságoknak, valamint a nemesség tagjainak adta meg, az utóbbiaktól akkor, 1222-ben még megkülönböztetett királyi szervienseknek viszont nem. A Werbőczy által is képviselt késő középkori felfogás hátterében az a társadalomtörténeti folyamat áll, melynek során előbb a királyi szerviensek Aranybullában törvényerőre emelt jogait a kora Árpád-kori nemesség kiváltságaival azonosaknak ismerte el 1267. évi törvényében IV. Béla, majd az ország két tartományának, Erdélynek és Szlavóniának a nemesei szintén egyenjogúak lettek az országos nemességgel, amit aztán a Nagy Lajos király 1351. évi törvényében kimondott „egy és ugyanazon nemesi szabadság” elve szentesített.
Werbőczy azzal, hogy az „ellenállás jogá”-t megtette a magyar nemesség sarkalatos jogai egyikének, szélesre tárta az ajtót azon kiterjesztő értelmezés előtt, mely szerint a nemesség az Aranybulla ellenállási záradékára hivatkozva követelheti az uralkodótól bármely sérelme orvoslását. Az újkorban éltek is ezzel a lehetőséggel: elsőként Bocskai István és hívei a 17. század elején. Az Aranybullával kapcsolatos elképzelések ily módon indultak el azon az úton, amelyen továbbhaladva a magyar történeti emlékezet idővel egyre inkább az alkotmány nélküli alkotmányosság alapdokumentumaként gondolt az Aranybullára.