A HUN-REN Bölcsészettudományi Kutatóközpont „Lendület” Középkori Magyar Gazdaságtörténet Kutatócsoport Havi Színes címmel indított rovatának februári számában kutatócsoportunk tagja, Skorka Renáta A husziták trójai falova című írását közöljük.

A husziták trójai falova

1432 júniusában a Szent János-napi sokadalom nem szokványos izgalmat hozott Nagyszombat lakóinak életébe, a városba portékákkal megrakodott szekerekkel és felmálházott lovakkal érkező kereskedők közé ugyanis álruhába öltözött, magukat csehországi árusoknak kiadó husziták vegyültek, akik az előre megbeszélt tervek szerint az éjszaka leple alatt a város két kapujának őreit legyűrve beeresztették az eretnekekből álló sereget, többségében olyan huszita csapatot, amelynek tagjai a fővezér, Jan Žižka 1424-ben bekövetkezett halála után az „árvák” elnevezést vették fel. A kortárs cseh krónikás, Bartošek z Drahenic elbeszélésében fennmaradt történet igazságértékét csekély mértékben csorbítja csak az a tény, hogy Nagyszombatban a nyári éves vásárok közül csupán a Szent Jakab napjához (július 25.) kötődő ismert, Szent János-napiról (június 24.) nincs tudomásunk, ugyanakkor Nagyszombat „csellel történő” elfoglalásáról az ugyancsak ekkor élt mainzi kereskedő, Eberhard Windecke is megemlékezik.
A husziták nem csupán kereskedőnek öltözve jelentettek veszélyt a „szent kereszténységre” – ahogy Luxemburgi Zsigmond magyar, német és cseh király (1387/1411/1420–1437) 1422-ben írott levelében fogalmazott, de ténylegesen voltak olyan cseh kereskedők, akik üzleti tevékenységüket igyekeztek összekapcsolni a huszita tanok terjesztésével. Jól tudta ezt Zsigmond király is, akinek már az 1420-ban Boroszló városában tartott birodalmi gyűlés alkalmával meggyűlt a baja egy prágai kereskedővel, nem mellesleg, a cseh főváros Újvárosának egyik esküdtjével. Jan Krását éppen az uralkodóval egyidőben szólították kereskedelmi ügyletei a sziléziai városba, s ha már így alakult, a prágai a boroszlóiak körében hangoztatni kezdte az 1414–1418-ig tartó konstanzi zsinatnak és azt ott jóváhagyott határozatoknak a jogszerűtlenségét és igazságtalanságát. Nyíltan hirdette, hogy Husz János és tanítványa, Prágai Jeromos máglyahalála, a világiak két szín alatt történő áldozásának elutasítása ellentétben áll Isten törvényével és az evangélium igazságával. A boroszlói birodalmi gyűlés a husziták elleni keresztes hadjárat kihirdetésének színhelyéül szolgált, Krása balszerencséjére az ott megjelenő pápai legátus, Fernando de Palacios késznek mutatkozott a Birodalom egyházi fejedelmeiből, püspökeiből és alsóbb papságából egyházi törvényszéket felállítani és ítéletet mondani az eretnek kereskedő felett, a prágait előbb ló után kötve vonszolták végig a városon, majd máglyán elégették.
Elfogadott nézet, hogy a középkori háborúk a kereskedelmet igencsak megnehezítő tényezők közé tartoztak, az egymással szemben álló uralkodók a fegyveres konfliktusok idejére – nehogy kereskedőiket az ellenséges területen feltartóztassák és áruikat elkobozzák ezzel is nyomást gyakorolva az ellenlábasra – új utakat jelöltek ki, amelyek elkerülték az ellenfél és szövetségesei országát. Előfordult azonban, hogy a rivális gazdaságának megzavarása céljából a kereskedelem teljes bojkottját rendelték el. Így tett a Velencei Köztársasággal háborúba keveredett Zsigmond király is 1417-ben, midőn alattvalói számára megtiltotta a Signoriával folytatott mindennemű kereskedelmet, lezárva az oda vezető utakat és az Alpok-béli hágókat. A tiltás Zsigmond alattvalóira is hatott, hiszen szükségleteiket ezentúl új utakon, avagy kerülő útvonalakon igyekeztek kielégíteni.
Míg Zsigmond gondolkodás nélkül alkalmazta a jól bevált háborús kereskedelmi forgatókönyvet az uralma alá nem tartozó Velence ellenében, addig a Cseh Királyság esetében a helyzet sokkal bonyolultabbnak mutatkozott. Egyrészt mert a cseh koronára Zsigmond családi örökségként tekintett, másrészt mert a terület a Birodalomnak is részét képezte, vagyis az ott élők – akik között akadtak jócskán a „szent kereszténység” pártján álló hívek – úgymond kétszeresen is Luxemburgi Zsigmond alattvalói voltak. Az 1419-ben megkezdődő huszita háborúk idején tehát csínján kellett bánni a csehországi kereskedőkkel szemben foganatosított tiltással, mert azok az eretnek és nem eretnek alattvalókat egységesen sújtották. Ráadásul amíg a harcok cseh földön zajlottak – és néha még azt követően is –, a husziták ellátása komoly gazdasági fellendüléssel kecsegtetett a környező kereskedővárosok számára. Zsigmondnak már 1422-ben tudomására jutott, hogy felső-lausitzi alattvalói sót, lőport és más szükségleti cikkeket szállítanak területükön át az eretnek lázadóknak Csehországba, intette is őket, hogy hagyjanak fel az efféle cselekedettel, mert ezzel sem a kereszténység ügyét, sem pedig uralkodójuk érdekeit nem szolgálják. A felső-lausitziak azonban a kereskedelem akadályozása helyett inkább új, kevéssé ellenőrzött útvonalat kezdtek kijelölni, s azon továbbítottak a csehországi ellenségnek élelmiszereket, ellátmányt és egyéb árut. A háborús konjunktúra kínálta gyarapodás lehetőségének a délnémet birodalmi városok is nehezen álltak ellen. Zsigmond figyelmeztető leveleiből tudjuk, hogy jó pénzért Regensburg és Nürnberg is ellátmányt biztosított a huszitáknak, miközben a frankországi város többször adott otthon azoknak a birodalmi gyűléseknek, ahol a cseh eretnekek elleni hadak kiállítása és a háborút fedezendő költségek viselése ismételten napirendre került, méghozzá azért ismételten, mert a kiadásokat és a vállalásokat a birodalmi városok vagy elutasították vagy megszavazták, de nem teljesítették.
1425-től az addig csak cseh és morva területeken zajló harcok áttevődtek a szomszédos régiókba is, Zsigmond király legfőbb harcostársának, a morva őrgróffá kinevezett vejének, V. Albert osztrák hercegnek (1404–1439) tartománya ez első huszitacélpontok egyike volt. Az Ennsen inneni Ausztriát ért támadás azonban Albert fővárosának lakóit nem sarkallta fejvesztett kapkodásra, sőt a herceg úgy vélte, a bécsiek közel sem mozgósítottak olyan ütemben, ahogy az ebben a helyzetben elvárható lett volna. A későbbi magyar király ennek okát is tudni vélte, jelesül néhány bécsi kereskedő komoly hasznot húzott abból, hogy rezet, ónt, ólmot, salétromot és ként adtak el, amelyek történetesen a huszitákhoz kerültek, ezzel is erősítve őket. Az előbbieket a lövedékek öntéséhez használták, míg a két utóbbi a lőpor előállításához volt elengedhetetlenül szükséges a korszakban. A bécsi kereskedelmi kapcsolatokat ismerve az sem zárható ki teljes mértékben, hogy ezen alapanyagok egy része, különös tekintettel a réz a Magyar Királyságból származott, vagyis éppen onnan, amelynek északi területeit 1428-tól rendszeresen keresték fel, fosztották ki, gyújtották fel, illetve, miként Nagyszombat esetében is láttuk, foglalták el a husziták különböző csoportjai.
Az osztrák herceg vigyázó tekintetét azonban Bécsen túl is vetette, így nem csoda, hogy mikor Pozsony város követei 1428. február 10-én eléje járultak, még a neki szánt levél felbontása előtt a husziták magyarországi betörésére terelte a szót, s nem mulasztotta el a követek orra alá dörgölni, hogy értesülései szerint néhányan a pozsonyiak közül együttműködnek az eretnekekkel és hajlandók lennének elárulni a Pozsonyt, márpedig – folytatta a herceg – a huszita hadak csak akkor csapnak le egy városra, ha ott segítőket és támogatókat tudnak maguk mellett. Mi juthatott vajon Albert fülébe, talán, hogy Pozsony az utóbbi időben rendszeresen vásárolt és szállíttatott be gabonát a Cseh Királyság területéről, hogy a háború dacára is fogadta az onnan érkező posztószállító kereskedőket, illetve, hogy exportált oda bort? S noha a pozsonyi követek természetesen visszautasították a vádakat, valójában maguk sem lehetettek teljes mértékben bizonyosak abban, hogy nincs-e a pozsonyiak üzletfelei között olyan, aki egy követ fúj az eretnekekkel. Annyi azonban bizonyos, hogy február közepére a husziták megérkeztek Pozsony alá, és ha már arra jártak, felégették a külvárosokat.
Számos tényező (többfronton zajló háborúk, egyéni politikai ambíciók, az egyházon belüli tekintélyharcok) játszott szerepet abban, hogy a husziták elleni háború és az eretnekekkel történő megegyezés hosszan, lényegében Luxemburgi Zsigmond 1437-ben bekövetkezett haláláig elhúzódott, jól láthatóan, ezek közé tartoztak az alattvalók gazdasági érdekei és az uralkodó tartományait összekapcsoló kereskedelmi háló ereje is.

Skorka Renáta

Kezdőképünkön: Kereskedők Justinianus Institutióiban, 1300 körül (alamy.com)

A cikk elkészítését az NKFIH TKP-2021-NKTA-15. sz. projekt támogatta.

Felhasznált irodalom:
Beck, Joseph von – Loserth, Johann: Urkundliche Beiträge zur Geschichte der husitischen Bewegung und der Husitenkriege mit besondere Berücksichtigung Mährens und der mährisch-husitischen Söldner. Zeitschrift des Deutschen Vereines für die Geschichte Mährens und Schlesiens 1. (1897) 56–72.
Codex Wratislaviensis. In. Geschichtschreiber der husitischen Bewegung in Böhmen I. Hrg. von Karl Adolf Constantin Höfler. Wien 1856. 323–503.
Cronica Bartosii de Drahonicz (http://www.clavmon.cz/clavis/FRRB/chronica/CRONICA%20BARTOSSII%20DE%20DRAHONICZ.htm) (utolsó letöltés: 2025. február 7.)
Források a Magyar Királyság kereskedelemtörténetéhez II. Külkereskedelem (1259–1437). Szerk. Weisz Boglárka. Budapest 2021.
Klose, Samuel Benjamin: Von Breaslau, Dokumenierte geschichte und beschreibung in Briefen.II. Breslau 1781. 351–352.
Palacký, František: Urkundliche Beiträge zur Geschichte des Hussitenkrieges vom Jahre 1419 an. 1, Von den Jahren 1419–1428. Prag, 1873.
Stöller, Ferdinand: Österreich im Kriege gegen die Hussiten (1420–1436) Jahrbuch für Landeskunde von Niederösterreich 22. (1929) 1–87.
Stromer, Wolfgang von: Zsigmond császár Velence elleni kontinentális zárlata és a nemzetközi kereskedelmi utak áthelyeződése. Ford. Buza János. Századok 121. (1987) 638–659.