A Bölcsészettudományi Kutatóközpont „Lendület” Középkori Magyar Gazdaságtörténet Kutatócsoport Havi Színes címmel indított rovatának márciusi számában kutatócsoportunk tagja, Kádas István: Mennyi van a rovásodon? című írását közöljük.

 Mennyi van a rovásodon?

1464 nyarán László bátai apát a szomszédos földbirtokost, Töttös László korábbi kincstartót igencsak derekasan bepanaszolta Mátyás királynál (1458–1490). Szóvá tette mindenekelőtt, hogy a Bodrog megye északi részén tekintélyes vagyonnal rendelkező bátmonostori úr emberei és jobbágyai elhordták a szénát a Szeremléhez tartozó rétjéről, elkobozták és szétkergették a szeremleiek állatait (sőt, a Dunába is taszították őket), 200 forintnyi kárt okozva az apátnak. Ráadásul, amikor a derék szeremlei polgárok vissza akarták szerezni jószágaikat, Töttös familiárisai még jól el is páholták őket, az ütlegelésbe egyikük bele is halt. Az apát vádjának ezen első fele, egy jellegzetes középkori perpatvar panaszáradata, azonban ez még nem volt minden. Töttös ugyanis a tetteken felül meglehetősen erőszakos eszközökkel útját állta az adófizetésnek is: foglyul ejtette és láncra verte Boros Domokos szeremlei bírót, aki éppen mezővárosa adójával igyekezett Bodrog megye adószedőihez.

A Boros által vitt adó annak a katonakiállítási kötelezettségnek a pénzbéli megváltására szolgált, amit a székesfehérvári országgyűlés rendelt el. Ennek értelmében minden tizenkét jobbágytelek után egy lovaskatonát kellett felszerelni a hadsereg számára, de amelyik birtokos nem akart, vagy nem tudott fegyverest kiállítani, pénzzel is eleget tehetett a felhívásnak. László apát – sokakhoz hasonlóan – a pénzbeli megváltást választotta. Az országgyűlés kerületenként két-két bárót (vagy főpapot) jelölt ki az adószedés lebonyolítására, az ő emberiek közül kerültek ki az adószedők, akik munkáját egy helybéli, megyei nemes is segítette. Az apát panasza sajnos nem nevezi meg, hogy kik voltak azok az adószedők, akikhez Boros igyekezett, ahogy azt sem, hogy hol tartózkodtak ekkor. Valószínű azonban, hogy a bíró úticélja Hájszentlőrinc volt, ez a település szolgált ugyanis ekkoriban a megyei törvényszék színhelyéül, így leginkább itt várhatták be az adószedők, hogy a bodrogi falvak és mezővárosok bírái, illetőleg más képviselői felkeressék őket az adó megfizetésére. A szeremleiek pénzét azonban hiába várták, Töttös László ugyanis nemcsak láncra verte a szerencsétlen falunagyot, de a nála lévő adót és a rovásfejeket is elvette tőle.

A Boros Domokostól elkobzott rovásfej egy kicsiny, puha fadarab volt, annak a rovásfának a része, amibe az adórovók késükkel belevésték – tehát szó szerint belerótták – az adó összegét. A fába vésett rovátkákkal történő számolást Európa-szerte számtalan helyzetben használták, úgy a középkorban, ahogy még a 20. században is. Rováspálcára vezette fel például a kanász a gondjaira bízott malacok számát, a fuvaros a kifizetendő fuvarokat vagy a kölcsönadó a tartozást. A középkori adószedésben fontos szerepet játszó rováspálcákból Angliában már a 13. századból is több példány maradt fenn az utókorra, a Magyar Királyság esetében azonban leginkább csupán írásos említéseink vannak efféle eszköz használatára. Kivételes tehát az a Thallóczy Lajos által megtalált és rekonstruált mindössze 5 cm hosszú fadarab, amely Battyányi Boldizsár szlavóniai adószedő 1507. évi Varasd megyei regisztruma mellett őrződött meg és a Gersei Pető László által uralt Béla település adózó háztartásainak számát mutatja. A fapálcát hosszában kettéhasították, egyik fele az adószedőnél maradt, a másikat az adófizető kapta. Azon néhány középkori forrás alapján, amelyekben mindkét rovásfél szerepel, az adószedői példányt nevezték rovásfejként, míg az adófizetőére rováspárként, vagy egyszerűen csak rovásként hivatkoznak. A rovásfejet később nyugtaként szintén megkaphatta az adófizető, hogy igazolni tudja a fizetést.

A pórul járt Boros Domokostól elorozott rovásfej azonban bizonyosan nem fizetési nyugtaként szolgált, hiszen ekkor még le sem fizette Szeremle adóját, a pénz és a fadarab egyszerre volt nála. Ez esetben tehát az adófizetői rovásra utaltak rovásfejként, mely a fizetendő adó, mondhatni a tartozás mértékét jelölte. A rovást még az adó kirovásakor adta át az adószedő Borosnak, akkor, amikor a megyei hatóság képviselőinek társaságában összeszámlálta, mennyi adóköteles telek vagy háztartás található Szeremle településen. Elképzelhető, hogy az adószedő meg is szállt a bíró házában, amennyiben útja úgy hozta. Ilyenkor a vendéglátás fejében a bíró a saját telkére nézve mindenképp mentesült az adófizetés kötelezettsége alól. Természetesen a bíró rosszabbul is járhatott az adószedő ellátásának terhével, így az 1467. évi törvény már szabályozta az adószedő megvendégelésének mértékét: egy pint bort, egy kalácsnak nevezett pékárut, egy tyúkot, valamint egy budai mérő zabot kellett ilyenkor az adószedőnek adni.

A kirovást követően az adószedő elhagyta a települést, s általában a bíróra maradt, hogy összegyűjtse a kirótt összeget, s azt elvigye a megyeszékhelyen várakozó adószedőnek. A bíró magával vitte a rovását is, amely világosan megmutatta, hogy mennyi adót kell lefizetnie a település nevében. Már persze, amikor a valós rováspálcát vitte magával, s nem egy hamisítványt, miként azt Upori László emberei tették 1474-ben. Zemplén megye adószedői, Semsei Vilmos és Monoki János azonban lefülelték a turpisságot és a megyei hatóságnál tettek panaszt az ügyeskedő birtokossal szemben. A vád szerint az adó behajtása idején Upori emberei Málca birtokról hamis rovást adtak át az adószedőknek, azt állítva, hogy megfizették a hozzájárulást. Az adószedőnek csupán össze kellett illesztenie ezt a nála lévő rovásfejjel, megvizsgálva, hogy azok pontosan illeszkednek-e. Az ellenőrzés másik eszköze az adójegyzék volt. A bélai rovásfa fennmaradt adószedői példányának oldalán írással is szerepel a birtok és birtokosa neve, valamint a háztartások száma. Felvethető, hogy még a helyszínen írta ezeket rá az adószedő, majd később az adatokat bevezette a regisztrumba. Amikor a bíró lefizette az előírt összeget, az adószedő egyszerűen csak áthúzta az adójegyzék megfelelő tételét, vagy úgynevezett solvit-jelet írt a sor végére. A zempléni adószedők kérésére eljáró megyei hatóság tehát össze tudta vetni a gyanús rováspálcát a regisztrummal, csalhatatlanul megállapítva a hamisítás tényét: Upori nemcsak Málca, hanem a Márk faluban bírt részei után sem fizetett meg semmit az összesen 10 forintot kitevő adóból, ezt próbálta a hamis rováspálcával elkendőzni.

A rováspálca a behajtatlan, még behajtandó adó igazolására is szolgált. 1448. szeptember 10-én Csicseri Zsigmond Ung megyei nemesúr összesen 185 forintra szóló rovásfejeket adott át Perényi János tárnokmesternek, amely a nagyságos Homonnai urak, valamint Nagymihályi László által fizetendő adókat igazolta. Perényi János abban az évben ugyanis megkapta az Ungban szedett rendkívüli adót, hogy abból fizesse a török ellen hadba vonuló katonáit. Perényi kilenc nappal korábban már nyugtát adott Ung megye birtokosainak a befizetett adókról, tehát Csicseri, aki valószínűleg az ungi adószedő volt, az említettek adótartozásával számolt el. 1460-ban Mátyás király Kazai Gyula fia Detre számára utalt ki bizonyos összeget a Heves megyei adóból. Az adószedők át is adtak Detrének a pénznek megfelelő értékű rovásfejet, hogy az ezek párjaival bíró jobbágyok Detre embereinek fizessék meg az adót. Az említett bélai rovásfa ugyancsak tartozást jelölve maradt Battyányi Boldizsár adószedőnél, a regisztrumból ugyanis tudjuk, hogy a település ura nem fizetett; az adótartozók listájára is felkerült.

Ha minden rendben volt az adófizetéssel, akkor az adószedő nyugtaként átadta a bírónak a rovásfejet is, talán külön is jelölve rajta a tartozás kiegyenlítését. Az adószedő azonban ilyenkor vissza is élhetett a helyzetével, méghozzá úgy, hogy pénzt vagy egyéb javakat kért a rovásfejért cserébe. Ez a probléma a tizedszedés esetében is előfordult, úgyhogy az 1481. évi törvény már előírta, hogy a tizedszedők semmiféle illetéket nem szedhetnek a rovásfejekért, hanem azt vagy átadják nyugtaként, vagy annak megfeleltethető papíralapú elismervényt állítanak ki. Az adószedők esetében már I. Lajos (1342–1382) híres 1351. évi törvénye megtiltotta, hogy pénzt vagy élelmiszert kérjenek el a nyugta fejében. Zsigmond király (1387–1437) törvényei viszont egy kétdénáros illetéket írtak elő. Zsigmond is tiltotta ugyanakkor, hogy az adószedő emellett bort is kérjen az adófizetőtől, ami szintén általános jelenségnek számított, az adószedők ugyanis egy-egy pint bort is kicsikartak a falusi bíróktól, mely szokás a királyi tiltása ellenére még 1450-ben is érvényben volt, legalábbis Zala megyében biztosan. A kétdénáros illetéket uralkodása elején Mátyás király is törvénybe iktatta, éppen azért kellett felszólítania például Zemplén és Ung megyék adószedőit, hogy ennél többet ne kérjenek a rovásfejek megváltásáért. 1470-ben viszont már nem vághatták zsebre ezt az illetéket sem az adószedők, mivel — érvelt az uralkodó — fizetést kapnak a munkájukért. A törvény, azonban úgy látszik, a gyakorlatba nem ment át, 1478-ban újra visszatértek a kétdénáros illetékhez. Ugyanekkor Mátyás azt is előírta, hogy a falubírók vigyék be a megyeszékhelyre három év rovásfejeit, tegyenek esküt arra, hogy azok valósak, s a megye ezt regisztrumba foglalva küldje meg a királynak. Ez a szabályozás gördülékenyebbé tette az adószedők munkájának ellenőrzését, átláthatóbb lett az adószedés.

Kádas István

Javasolt hivatkozási forma: URL: https://tti.abtk.hu/kutatasok/lendulet/kozepkori-gazdasagtortenet/havi-szines/4353-mennyi-van-a-rovasodon (Utolsó letöltés időpontja: év, hónap, nap)

Válogatott irodalom:
Solymosi László: Veszprém megye 1488. évi adólajstroma és az Ernuszt-féle megyei adószámadások. In: Tanulmányok Veszprém megye múltjából. Szerk. Kredics László. Veszprém 1984. 121–239.
Kádas István: Az adószedés megyei kezelése (1436–1474). In: Márvány, tárház, adomány. Gazdaságtörténeti tanulmányok a magyar középkorról. Szerk. Kádas István, Skorka Renáta, Weisz Boglárka. Budapest 2019. 131–163.
Kádas István: Nógrád megye adójegyzéke 1457-ből. In: Pénz, posztó, piac. Gazdaságtörténeti tanulmányok a magyar középkorról. Szerk. Weisz Boglárka. Budapest 2016. 31–82.
Bárdosi János: A Savariai Múzeum rovásfái. Savaria. A Vas Megyei Múzeumok Értesítője 2. Szombathely 1964. 223–253.
Thallóczy Lajos: Adatok a magyar pénzügyi kezelés történetéhez. Magyar Gazdaságtörténeti Szemle 2. (1895) 110–120.
Ludolf Kuchenbuch: Kerbhöltzer in Alteuropa – zwischen Dorfschmiede und Schatzamt. In: The Man of Many Devices, Who Wandred Full Many Ways. Festschrift in Honor of János M. Bak. Eds. Balázs Nagy, Marcell Sebők. Budapest 1999. 303–325.