A HUN-REN Bölcsészettudományi Kutatóközpont „Lendület” Középkori Magyar Gazdaságtörténet Kutatócsoport Havi Színes címmel indított rovatának márciusi számában kutatócsoportunk tagja, Kádas István Őfelsége pusztítói című írását közöljük.

Őfelsége pusztítói

1529 márciusában Szalaházi Tamás egri püspök, I. Ferdinánd magyar király (1526–1564) kancellárja levélben értesítette Bártfa városát, hogy Baran Bernát, a királyi felség „pusztítóinak” kapitánya (aulicus capitaneus vastatorum regie maiestatis) uralkodói megerősítést kért tőle bizonyos birtokokat érintően, amit azonban az ország jelen körülményei között egyelőre nem tud teljesíteni. A kérés minden bizonnyal a bártfai származású kapitány azon rendelkezéséhez kapcsolódott, mellyel négy Sáros megyei birtokot vissza kívánt adni azok jogos tulajdonosának, szülővárosának. Bár e korábban Szapolyai János által elfoglalt javak (melyeket I. Ferdinánd elkobzott és Barannak adományozott) visszaszerzése kétségkívül nagy dolognak számított a bártfaiak számára, az ügyletnél érdekesebb az a különös tisztség, amellyel a kancellár Barant illette. Kik lehettek vajon ezek a királyi pusztítók?

Őfelsége „pusztítóinak” tevékenységéről elsősorban kapitányuk sorsán keresztül szerezhetünk ismereteket. Baran Bernát bártfai polgárcsaládból származott, apja 1503-ra a város főterén, a Ringen rendelkezett házzal. Vagyonuk szépen gyarapodott a Jagelló-királyok idején, a külvárosi területeken – a Hosszú soron és a Régi fehérítőnél – majorságokkal is bírtak. Bernát apja, Baran Péter egyike volt annak a négy bártfai kereskedőnek, akik 1516 és 1524 között a város lókivitelének 69–85 százalékát lebonyolították. Ráadásul a másik három bártfai lókupecből kettővel szorosabb üzleti, sőt egyikükkel baráti kapcsolatban is állhatott. Emellett a borkereskedelemben is részt vett, a Zemplén megyei Újhelyen maga is rendelkezett házzal és szőlővel. Baran Péter a kis-lengyelországi városokkal üzletelt és épített ki szoros kapcsolatot, valószínűleg ennek is köszönhető, hogy egy másik bártfai polgár, a Benyónak nevezett Swetlik Benedek egyik alkalommal árulónak bélyegezte.

Bernát maga is jó lengyel összeköttetéseket mondhatott magénak, 1517–1518 folyamán ugyanis a krakkói egyetemen folytatott tanulmányokat, majd később, immár II. Lajos király (1516–1526) megbízásából követként is felkereste a lengyel királyi udvart. Bernát és családja nemesi címmel is bírt, az ifjú bártfai polgár pedig hamar uralkodója bizalmasává vált. II. Lajos egyik kamarása lett, akiről feljegyezték, hogy midőn a sziléziai fejedelmek és a magyar urak Lajos hálószobája előtt toporogtak, csak Bernátnak volt bátorsága felébreszteni alvó királyát. Kiváló udvari kapcsolataiból mások is profitáltak: Bernátot küldte például az uralkodó Bártfára parancsával, hogy két polgárt – éppen Baran Péter lókereskedő üzlettársait – vegyék fel a sörfőzők céhébe. Bernát maga is konyíthatott valamicskét a lovakhoz, egy ízben Lajos király két szép csataménért küldte Kassára. Bártfa számára közvetítő és hírforrás volt, miközben a város adójának behajtásában is részt vett, míg Mohács előtt azt a diplomáciai megbízatást nem kapta, hogy Morvaországból segítséget hozzon.

A mohácsi tragédiát követő „zavaros idők”-ben Bernát hamar I. Ferdinánd király pártjára állt, s a Habsburg-uralkodó őt bízta meg azzal, hogy a felső-magyarországi városokban és megyékben ismertesse el királyságát. Bernát azonban – akit már II. Lajos idején is aranysarkantyús vitézként említenek – katonaként is szolgálta királyát. Ferdinánd udvari familiárissá fogadta, majd 1528-ra már az emlegetett „királyi pusztítók” élén állt. Bernát ez időben alakulatával Hans Katzianer főkapitány seregében harcolt. Feltételezhető, hogy 1528 márciusában a szinai csatában is részt vett, melyben Ferdinánd csapatai döntő jelentőségű vereséget mértek Szapolyai I. János magyar király (1526–1540) Kassa visszafoglalására igyekvő seregére. Az mindenesetre bizonyos, hogy 1528. március 27-én Bernátot a kassai haditáborban találjuk. Ekkortájt került összetűzésbe Bártfa vezetőivel, midőn hertneki birtokáról lovakat és szekereket akart vinni a királyi sereg szükségleteire. Júliusban már Trencsénben tartózkodott, minden bizonnyal ezúttal is Katzianer seregének tagjaként, s a Szapolyaiak korábbi székhelyének ostromában is részt vehetett. Trencsént ugyanis nem sokkal korábban, június végén adták át a Szapolyai-párti védők Ferdinándnak. Bernát a következő év tavaszán is katonai táborból keltezte leveleit, májusban a Zemplén megyei Csicsva vára alatt tartózkodott.

Az egyik legjelentősebb katonai esemény, amelyben Bernát részt vett, Buda 1529. évi ostroma volt. A Magyar Királyság központját ekkor Ferdinánd király tartotta kezén, ám a védelmet irányító Nádasdi Tamásnak nem csupán I. János király csapataival, hanem a szultáni sereggel is szembe kellett néznie. Az oszmán had szeptember 8-ára elfoglalta a várost és a várat. Nádasdit elfogták, a védőket lemészárolták, a szultán pedig Szapolyainak adta át a meghódított várost. Mi történt Baran Bernáttal és csapatával? 1530 legelején I. Ferdinánd Baran Péter számára tett adománylevele még csak annyit írt, hogy a fiút a török vagy más ellenség foglyul ejtette, vagy meg is ölte. Egy december végi levél szerint Bernát három napig tartotta magát Szent Margitnál a szigeten (vagyis a Margit-szigeten), mire azt naszádokkal bevették, s a kapitány vízbe fulladt. Bernát fivérei közül kettővel szintén az ellenség végzett, egyikük, a ló- és borkereskedő György már a budai ostromot sem élte meg.

Bernát csapatára a kancellár mellett a nyitrai káptalan is a latin vastator kifejezéssel hivatkozik, míg a kapitány saját leveleiben a szó német és olaszos változatát is használta (Wastator, guastator). A kifejezés alapján elsőre valamiféle martalócokra gondolhatunk, igaz, a polgári származású, egyetemet járt királyi kamarás nem tűnik szokványos martalóckapitánynak. Különösen érdekes, hogy a feltehetően német anyanyelvű s szláv nyelveken is jól beszélő Bernát éppen a szó olaszos alakját használta. A guastatori máig létező egysége az olasz hadseregnek, egyfajta műszaki alakulat. Így nevezett csapatokat azonban már a középkori Itáliában is találunk, bár eleinte nem a seregbe integrált, szervezett alakulatként. A guastatorék változatos feladatokat végeztek, tevékenységük a földek felégetésétől, pusztításától kezdve az élelemrekviráláson és a befagyott folyó jegének feltörésén át kiterjedt az erődítmények aláaknázására is várostromok idején. Mai szóval élve lényegében utász, aknász feladatokat is elláttak.

Az efféle tevékenység a Katzianer hadjáratai során útba ejtett várak ostrománál is nélkülözhetetlen lehetett. A szinai csatát követően Katzianer Kassáról – ahogy azt Istvánffy Miklós történetíró is feljegyezte – előbb Szepesvár ostromára indult, majd onnan Trencsénbe, miközben Pekri Lajos előreküldött csapatai a Liptó megyei Likavát és Újvárt vették be. Utóbbi vár ostromában Bernát is érdekelt lehetett, I. Ferdinánd ugyanis még 1527 nyarán neki adományozta a Hradeknek is nevezett újvári erősséget, noha birtokba venni végül valószínűleg nem tudta. Ferdinánd seregének igazán nagy kihívást Trencsén ostroma jelentett. Már az odaúton is nehezítették a haladást az esőzések miatti rossz útviszonyok, később pedig a vár dacolt sokáig az ágyúzással. A hadi táborban felmerült a tető felgyújtásának javaslata is, s végül a tüzérek gyújtógolyókkal az egész erődítményt lángba borították. Ezekben az ostromokban feltehetően éppúgy hasznát vették a „pusztítók” szaktudásának, miként a következő évben Csicsvánál.

Magyar guastatorékról egy 1542. évi olasz nyelvű levélben is olvashatunk, ráadásul épp a Margit-sziget kapcsán. A törökök valamiféle erődítést akartak itt, ám a Duna vizének emelkedése, valamint a „pusztítók” hiánya miatt felhagytak a munkálatokkal. A négyezer guastatorét ugyanis elbocsátották, attól tartva, hogy ellenük fordulnak majd. Ekkor ugyanis már készülődött a Buda visszafoglalását célzó birodalmi hadjárat, melyben később a Margit-sziget szerepet is játszott (az ostromlók a szigetet hajókkal elfoglalták, majd hidat vertek, és a pesti hídfőnél erődítést építettek). Talán 1529-ben is hárulhattak valamiféle sáncépítési feladatok a „pusztítókra”. Mindazonáltal Bernát bártfai konfliktusa alapján az ellátmány (lovak, szekerek) biztosításából, valamint hagyományosabb „pusztításból” is kivehette a részét. 1529-ben például a krakkói Johannes Sartor azért élt panasszal a varsói gyűlésen, mert „Baran fia” katonáival jelentős károkat okozott neki. Amennyiben feltételezésünk helyes, Bernát „királyi pusztítói” sokrétű feladatkört láthattak el I. Ferdinánd seregében, a fosztogatástól kezdve a sáncépítésig és aknaásásig.

Kádas István

A cikk alapjaként szolgáló kutatást az NKFI K 134690. sz. projekt, a cikk elkészítést pedig NKFIH TKP-2021-NKTA-15. sz. projekt támogatta.

Kiemelt képünkön: Bártfa címere a bártfai Szent Egyed-bazilikában, 15. század (Wikimedia Commons)

Ajánlott irodalom:
B. Szabó János: János király döntő csatái. Tokaj, 1527 és Szina, 1528. In: Elfeledett háborúk. Középkori csaták és várostromok a 6–16. században. Szerk. Veszprémy László. Budapest, 2016. 426–442.
Buda oppugnata. Források Buda és Pest 1540–1542. évi ostromainak történetéhez. Szerkesztette Kasza Péter. Budapest, 2021.
Caferro, William: Continuity, Long-Term Service, and Permanent Forces: A Reassessment of the Florentine Army in the Fourteenth Century. The Journal of Modern History 80. (June 2008) 219–251.
Caferro, William: Warfare and Italian states, 1300–1500. In: The Cambridge History of War II. War and the Medieval World. Ed. Anne Curry and David A. Graff. Cambridge, 2020. 389–408.
Dejiny Bardejova. Zostavili Andrej Kokuľa, Andrej Lukač, Ladislav Tajták. Košice, 1975.
Fazekas István: Szalaházy Tamás, egy Habsburg-hű főpap portréja. Történelmi Szemle 49. (2007) 19–34.
Fügedi Erik: A bártfai XVI. század eleji bor- és lókivitel néhány kérdése. Agrártörténeti Szemle 14. (1972) 41–89.
Istvánffy Miklós: Magyarország története 1490–1606. I. Ford. Vidovich György. Debrecen, 1867.
Iványi Béla: Buda és Pest sorsdöntő évei (1526–1541) (Főleg levéltári források alapján). Tanulmányok Budapest múltjából 9. (1941) 32–84.
Kenyeres István: A trencséni vár a XVI. században. Fons 2. (1995) 5–72.
Neumann Tibor: Udvari címek és szolgálat a középkor végi Magyarországon. In: „Királyi házunk népe”. Királyi és királynéi udvartartás a középkor végén. Szerk. Neumann Tibor. Budapest, 2024. 17–102.