Az Aranybulla jó néhány cikkelye foglalkozik az ország kormányzatában kulcsszerephez jutó világi méltóságviselőkkel kapcsolatos kérdésekkel. A rendelkezések némelyike összefüggésben áll II. András reformjaival, mások ellenben olyan előírásokat fogalmaznak meg, amelyek nem hozhatók kapcsolatba azokkal, mivel politikai töltettel nem rendelkeznek, a leggyakrabban azonban e két jellemző együttesen jelentkezik.
A méltóságviselők
Ez utóbbiak közé tartozik a nádor tevékenységét szabályozó cikkely.
A nádor a világi méltóságviselők legrégibb rétegéhez tartozik, eredetileg „a palota ispánja” néven említették. Szerfelett valószínű, hogy a méltóság már Szent István idejében is létezett, mégha a részletekről megbízható információ nem is áll rendelkezésre. A nádor feladata összetett volt, a „palota”, azaz a királyi udvar ispánjaként ő állt az udvart kiszolgáló szolgaszemélyzet élén, s alighanem ezzel állt összefüggésben, hogy az ország különböző pontjain létesített királyi udvarházak szolgálónépeinek, a királyt és udvartartását élelemmel ellátó udvarnokoknak ő volt a főbírája. Bíró hatásköre azonban szélesebb volt ennél, amint az kiderül a Szent László neve alatt fennmaradt, de részben vagy egészben talán korábban hozott döntéseket tartalmazó úgynevezett III. törvény egyik rendelkezéséből, mely szerint a királyi udvarból saját birtokára távozó nádor csak az udvarnokok felett bíráskodhat, valamint azok felett, akik önként kérik ítéletét. Ugyanez a törvény azt is előírja, hogy ilyenkor a nádor ne vigye magával, hanem hagyja az udvarban a király pecsétjét. A törvény a nádor bíráskodásának három változatát mutatja be. Az udvarnokok fölé az udvar és az udvarhoz tartozó népek legfőbb elöljárójaként terjedt ki a joghatósága, mely olyan szilárd volt, hogy saját otthonában is gyakorolhatta ezzel kapcsolatos jogait. A „király pecsétje” az a fémbillog volt, mellyel az uralkodó elé idézték a peres feleket, idézőpecsét tehát, s az azért volt rendszerint a nádornál, mert többnyire ő helyettesítette a királyt az udvarban folyó ítélkezés terén, így a feleket is ő idézte meg, azonban nem a saját, hanem a király nevében. A királyt helyettesítő bíráskodás adhatott olyan tekintélyt a nádor ítélkezésének, hogy akadtak, akik önként fordultak hozzá pereikben, amint arra a törvény utal. Kálmán király egyik törvénye ugyanakkor a nádor tevékenységének egy újabb elemét tárja fel, amikor úgy rendelkezik, hogy a határvidékről hírt hozó személy a nádortól kérje útiköltsége megtérítését. Ez nem is meglepő különösebben, hiszen a nádor az udvar feje volt, érthető tehát, ha hatásköre kiterjedt az udvar ügyeinek egészére, így a gazdasági jellegűekre is.
Az Aranybulla korára a nádori méltóság jellemzői jelentős változásokon mentek át, aminek hátterében az állt, hogy a nádor a 13. század első éveiben már bizonyosan önálló bírói tevékenységet folytatott. Erre vonatkozik az Aranybulla idézett cikkelyének a nádor saját udvarát említő része, ahol a latin szót helyesebb lett volna talán a némileg félrevezető ’udvar’ helyett ’ítélőszék’-nek fordítani. Bizonyosra vehető, hogy az említett önálló bíráskodással áll összefüggésben a nádor oklevéladásának megindulása az 1210–1220-as években. Az Aranybulla igen szélesen határozta meg az immár önállóan eljáró nádor bíráskodásának határait, így egyike lett azoknak, akik a megyésispán bírói joghatósága alól felmentett királyi szerviensek felett ítélkezhet, s csupán az előkelő nemeseket súlyosabb büntetéssel fenyegető perekben kellett a király előzetes jóváhagyását kikérnie az ítélet előtt.
A nádornak az Aranybullában említett helyettesei történetesen éppen a törvény kiadását megelőző években tűnnek fel, s tisztségük még kialakulófélben lehetett ez idő tájt.
Az első pillantásra is megállapítható, hogy nádorral foglalkozó cikkelyhez rendkívül hasonlatos a soron következő, mely a királyi udvarispánt állítja a középpontba.
A hasonlóság korántsem a véletlen műve, a két méltóság között mind történetükben, mind tevékenységükben szoros kapcsolat figyelhető meg. Az egyértelműnek látszik, hogy a királyi udvarispán már a 12. század folyamán átvette a nádortól annak korábbi gazdasági jellegű feladatait a királyi udvarban, az álláspontok abban térnek el, mikor került az udvarispán a királyi udvarban folyó bíráskodás élére az uralkodó állandó helyettesítőjeként: a hagyományos felfogás ennek bekövetkeztével már a 12. század első felében számolt, újabban felmerült, hogy ez csak 1180-as évek fejleménye, s a korábbiakban az udvarispán kizárólag gazdasági ügyekkel foglalkozott. Ez utóbbi elképzeléssel kapcsolatosan felvethető, hogy nem teljesen világos: egy gazdasági feladatokat ellátó méltóság miért éppen az „udvarispán” (latinul: curialis comes, azaz ’udvari ispán’) nevet kapja, mely az elnevezés a maga logikáját illetően nem sokban különbözik a vitathatatlanul összetett feladatkörrel rendelkező nádor eredeti tisztségnevétől, emlékezhetünk rá: „a palota ispánja”. Az Aranybulla idején mindenesetre, amint azt az idézett cikkely tanúsítja, az udvarispán már bizonyosan bíráskodott is, s ítélkezésének jellemzői sajátos párhuzamba állíthatók a nádor tevékenységével: az udvarispán éppoly széles joghatósággal rendelkezett, mint a nádor, ám míg az csak a saját ítélőszékén eljárva érvényesíthette azt a maga teljességében, az udvarispán esetében ugyanez a megszorítás a királyi udvarban folyó ítélkezésére vonatkozott. A párhuzam arra is kiterjed, hogy az udvarispán, hasonlóan a nádorhoz, a királyi szerviensek ügyeiben is eljárhatott. Az ugyanakkor, hogy egy-egy ügy pontosan miért került a nádor vagy éppen az udvarispán elé, éppúgy nem ismert, ahogy a későbbiekben sem az, amikor az „udvarispán” kifejezés használatát kiszorítja egy új terminus, az „országbíró”.
A cikkely utolsó mondatában említett poroszló a szóbeliségen alapuló hivatali ügyintézés jellegzetes alakja volt az Árpád-kor korai szakaszában. A poroszlók működtek közre a különféle döntések végrehajtásában az azt elrendelő hatóság megbízottaiként, egyúttal pedig saját eljárásuk közhitelt élvező tanúi is ők maguk voltak.
A nádor és a királyi udvarispán hatáskörét szabályozó cikkelyek csak közvetve álltak kapcsolatban a királyi politikával — amennyiben a királyi szervienseket említésük nélkül is e két méltóság bírói joghatósága alá rendelte a törvény —, a következő esetében még lazább a kapcsolat.
A cikkely az uralkodót szolgálók személyes elkötelezettségének erősítését szolgálta, hasonlatosan az új berendezkedés politikájának annyi más eleméhez. A szövegben feltűnő jobbágy kifejezés, amint az könnyen kitalálható, nem a szó évtizedekkel később általánossá váló értelmében áll a ’jobbágyparaszt’-ok társadalmi rétegét jelölve, hanem a méltóságviselők körére vonatkozik. Ebben az értelemben a kifejezés az 1170-es évektől kezdve volt használatos, s éppen II. András uralkodása idején, az 1210-es években tűnik fel az a „báró” kifejezés, mely utóbb teljesen átveszi a helyét a méltóságviselők általános megnevezését illetően.
Nem ígérkezik egyszerű vállalkozásnak a következő cikkely hátterének felderítése.
A nehézséget ez esetben az jelenti, hogy II. András uralkodása idején alig néhány olyan eset ismert, amikor külföldi eredetű előkelők méltósághoz jutottak volna Magyarországon. Az Imre király aragóniai felesége, Konstancia udvarhölgyeként az országba érkező Tota egyik fivére, Simon valamivel később követhette nővére példáját, az 1210-es évek végén már ő is a Magyar Királyságban élt, s utóbb tisztségeket is viselt. 1225-ben egyetlen alkalommal Moson megye ispánjaként tűnik fel Béla herceg mellett Henrik isztriai őrgróf, aki egyébiránt a herceg anyai nagybátyja volt. A terjedelmesnek nehezen mondható lista arra vall, hogy az idegenek nyakló nélküli méltóságra emelése a legkevésbé sem volt jellemző gyakorlat az Aranybulla korában. Ismert azonban egyetlen személy, aki valóban jövevénynek számított az országban, s igencsak szembetűnő módon halmozta a méltóságokat. Gertrúd királyné fivére, Bertold — mert róla van szó —, bár nem felelt meg az egyházjog által támasztott követelményeknek, II. András kitartó támogatása segítségével elnyerte a kalocsai érsekséget III. Ince pápa kezdeti vonakodása ellenére. Az szerfelett valószínűnek ítélhető, hogy Gertrúd pártfogása állhatott annak hátterében, hogy fivére, már mint kalocsai érsek, előbb Szlavónia, majd Erdély élére került. Az egyházi és világi főméltóságok efféle halmozása nem állt példa nélkül — az 1190-es évek elején például III. Béla király Kalán pécsi püspököt bízta meg Szlavónia és Horvátország kormányzásával —, mindazonáltal megszokottnak sem számított. Bertold, úgy tűnik, jelen volt Gertrúd meggyilkolásakor, ám sikerült elmenekülnie, s néhány év múlva végleg távozott az országból, hogy elfoglalja az észak-itáliai Aquileia főpapi székét.
Bertold esetének tanulságai talán valóban ott munkáltak az Aranybulla idézett cikkelyének hátterében, mindazonáltal nem indokolt túlbecsülni annak jelentőségét. Az ország tanácsa ugyanis, amelynek beleegyezéséhez köti az Aranybulla a jövevény méltóságra emelését, a főpapokból és világi méltóságviselőkből álló királyi tanács volt, amelyben — rendes körülmények között — a király számára nem okozhatott gondot keresztül vinni akaratát. II. András tehát az Aranybulla ezen cikkelyében olyan kötelezettséget vállalt magára, mellyel csak igen ritkán kellett szembesülnie, s ha mégis, a törvényben előírtakat különösebb nehézségek nélkül tarthatta be.
A méltóságviselőkkel kapcsolatos cikkelyek közül némelyik azok visszaéléseivel foglalkozik.
A jobbágy kifejezés ez esetben éppúgy a méltóságviselőket jelöli, mint az előző esetben is. A rendelkezés nyilvánvaló összefüggésben áll azzal a jelenséggel, hogy az Árpád-kori Magyarországnak — a szó modern értelmében — nem volt fővárosa. A király és udvara gyakran utazott az országban, s az udvarba bejáratos méltóságviselők szintén elkísérték uralkodójukat, hacsak más feladatot nem kaptak. Akár a királyi udvart követték a méltóságviselők, akár valamely megbízatás miatt keltek útra, igényt tarthattak arra, hogy az útjukba eső vidékeken lakók elszállásolják és élelmezzék őket és kíséretüket, ami a lényeget tekintve nem sokban különbözött attól a „megszállás”-tól, amellyel a királyi szerviensek kiváltságai kapcsán találkoztunk már. Az efféle helyzet számos visszaélésre teremthetett alkalmat, ezek ellen lép fel az Aranybulla ezen rendelkezése.
A méltóságviselők ugyanakkor más módon is visszaélhettek a királytól kapott hatalmukkal.
Hasonló ügyekről más forrásaink is beszámolnak. A Váradi Regesztrum egyik, történetesen éppen 1222-re datálható esete szerint a borsodi várispánság népeinek egy része a király előtt elpanaszolta, hogy ispánjuk igazságtalan bírságokkal és jogtalan adókkal terheli őket. Az ispán tagadta mindezt, s azt állította, hogy valójában a vádaskodók károsították meg őt. A II. András által az ügy kivizsgálásával megbízottak az ispánnak írtak elő esküt, hogy azzal bizonyítsa állítását, aki erre kész is lett volna, ám vádlói még az eskü letétele előtt meghátráltak. Egy másik esetben azonban az ispán bűnössége bizonyosodott be, amint arról Kálmán herceg egyik 1229-ben kiadott okleveléből értesülünk. Kiderül ebből, hogy Ampod fia Lőrincet két várispánság éléről is el kellett csapni, mivel valóságos rablóként viselte magát: az ispánságokhoz tartozó falvak közül számosat felgyújtott, két templomot pedig, mivel úgy remélte, pénzt találhat bennük, lerombolt. Bűneiért eredetileg teljes vagyonával felelt volna, végül azonban csak egy nagyobb birtokot koboztak el tőle. Nem teljesen érdektelen, hogy az említett Lőrinc fivére maga a nádor, Ampod fia Dénes volt, aki az első alkalommal közben járt az érdekében, másodjára azonban már ez sem menthette meg Lőrincet a büntetéstől, mely ekkor — eredetileg — még súlyosabb is volt az Aranybulla által előírtaknál.
A megyésispánok jövedelmeivel foglalkozó cikkely ellenben nagyon is közvetlen kapcsolatban áll II. András reformjaival, ámbár a szöveg ezt nem árulja el.
Az Aranybulla korában már régi hagyománynak számított, hogy a király és az ispánok bizonyos királyi jövedelmeken egyharmad – kétharmad arányban osztoztak; a gyakorlatot a 11. század törvényei éppúgy említik, mint a III. Béla korából fennmaradt uralkodói jövedelemjegyzék. A cikkelyben felsorolt jövedelmek közül a széleskörűen elterjedt szőlőműveléshez kapcsolódó csöböradó azonosítható egyértelműen. A rendelkezésre álló adatok nem hagynak kétséget afelől, hogy királyi adó volt, melynek megfizetése alól szintén csak külön kiváltság mentesíthetett. A jóval ritkábban emlegetett ököradóról szinte semmit nem tudunk, talán a királyi legelők használatát adóztatta. A várak [jövedelmének] kétharmad része alatt ugyanakkor minden bizonnyal a várispánságok népei által beszolgáltatott adók értendők.
Az ispáni jövedelmek meghatározása azon a szálon kapcsolódik II. András reformjaihoz, hogy más méltóságviselők számára a király új jövedelmet rendelt. A fiatalabb kortárs Rogerius egyik megjegyzése kétségtelen bizonyságot szolgáltat erre. A tatárjárás krónikása szembeállítja egymással „az ispánságok jogainak megnyirbálása következtében” hátrányos helyzetbe kerülő megyésispánokat a nagyobb báróságok viselőivel: „akik viszont hatalmasabbak voltak, mint a tárnokmester, akit kamarásnak is mondanak, továbbá az asztalnok-, a pohárnok- és a lovászmester, valamint a többiek, akik az udvarban tisztségekkel rendelkeztek, ezekből annyira megzsírosodtak, hogy a királyokat semmibe vették” (Horváth János ford.). Rogerius ugyan csak a tárnok-, asztalnok, lovász- és pohárnokmestert nevezi meg, ám az ezt követő megjegyzése — „valamint a többiek, akik az udvarban tisztségekkel rendelkeztek” — nem sok kétséget hagy afelől, hogy a „mesterek” mellett a többi, nagyobb bárósághoz jutó méltóságviselőre szintén vonatkozik észrevétele, a nádorra és az udvarispánra mindenesetre. A reformra utaló első jel 1217-ből maradt ránk, amikor a szentföldi hadjáratra készülő király a pohárnokmesteri méltóságot elvette Hontpázmány nembéli Sándortól, s a tengerentúlra vele tartó Atyusz nembéli Lőrincnek adta, ám Sándor szolgálatait három részletben folyósított tekintélyes summával, 300 márkával jutalmazta. Az egyfajta végkielégítésként megszületett elképzelés csakhamar rendszeres juttatássá alakulhatott át, amire a 13. század későbbi évtizedeiből fennmaradt adataink alapján nagy biztonsággal következtethetünk, miközben Rogerius idézett megjegyzése alapján az sem lehet kétséges, hogy az átalakulás már II. András uralkodása idején végbement.
A nagyobb báróságok viselői és a csak ispáni méltósághoz jutók közötti jövedelmi különbségeket csak fokozta, hogy az előbbiek, ha megyét is kormányoztak — ami általánosnak mondható —, szintén élvezték az ispáni harmadot.
Ez utóbbi jelenség akár bevezetőül is szolgálhatna a méltóságviselőkkel kapcsolatos utolsó cikkelyhez.
A rendelkezés a méltósághalmozást tilalmazza, mely azonban egyébként sem volt jellemző a korban, előfordult ugyan, de csak elvétve. A rendelkezés ilyenformán olyan, vélhetően népszerű intézkedés lehetett, mely minden érintett számára előnyös volt: a méltóságokra vágyók esélyeit növelte, miközben megoldást kínált az uralkodó azon gondjára, mely abból fakadt, hogy rendszerint több előkelő tarthatott igényt a királyi tisztségekből való részesedésre, mint ahány méltóság szétosztható volt éppen. Maga a rendelkezés egyébként nem volt hosszú életű, ha ugyan életbe lépett valaha, amiről a méltóságviselőkre vonatkozó adataink hiányos volta miatt teljes bizonyosságot nem szerezhetünk, mindenesetre Demeter asztalnokmester 1224-ben már kétségtelenül Pozsony megye ispánja is volt egyúttal.
Az sorozat előző részei itt olvashatóak: első, második, harmadik, negyedik és ötödik rész.
Javasolt hivatkozási forma: URL: https://tti.abtk.hu/kutatasok/kozepkori-osztaly/aranybulla-800/4872-aranybulla-800-a-meltosagviselok (Utolsó letöltés időpontja: év, hónap, nap)
