II. András 1231-ben újra kiadta az Aranybullát: a régi és az új változat megszületésének körülményeiben megannyi hasonlóság figyelhető meg. A törvényt ez alkalommal is oklevélként öntötték formába, melynek eredeti példánya szintén nem maradt ránk; a szöveget egy 1232. évi átírás őrizte meg.
A megújítás kiadásának hozzávetőleges időpontja megint csak kerülő utakon, más forrásaink bevonásával határozható meg. A kiadásra ismét kényszerítő erejű körülmények bírták rá a királyt, s akkor még szót sem ejtettünk a két törvény tartalmi összefüggéseiről, melyek olykor szinte szó szerinti egyezéseket mutatnak, miközben jó néhány esetben kimaradtak 1222-ben még szereplő rendelkezések, melyek helyébe ugyanakkor olyan döntések léptek, melyeket viszont a régi változatban keresnénk hiába.
Az ösztönzés 1231-ben a pápai udvarból érkezett: 1231. március 31-én kelt IX. Gergely pápa azon bullája, mely összefoglalta mindazon kérdéseket, amelyeket illetően sürgős változásokat várt a magyar királytól. A pápa hosszasan sorolta a Magyarországon élő muszlimok – megítélése szerint – megengedhetetlenül kedvező helyzetével kapcsolatos szemrehányásait, valamint a keresztények és a muszlimok egymás mellett éléséből fakadó azon jelenségeket, amelyeket károsnak tartott. Azt sem mulasztotta el szóvá tenni, hogy Magyarországon – az egyházi előírások ellenére – mind zsidók, mind muszlimok keresztények feletti hatalommal járó tisztségeket viselhetnek, ami nyilvánvaló utalás volt a nem keresztények közül kikerülő kamaraispánokra. A pápa az egyház szabadságát szintén veszélyben látta, mivel úgy értesült, hogy mind az egyházak szolganépeitől, mind maguktól az egyházaktól és az egyházi személyektől is adókat szednek, ráadásul a korábbiakban királyi adományból elnyert birtokaiktól és jövedelmeiktől megfosztják az egyházakat: ez utóbbi megjegyzés alighanem az 1225-ben kiűzött Német Lovagrend ügyére vonatkozott. Az egyháziak kénytelenek világi bíróság elé állni Magyarországon, s az egyházi bíróság elé tartozó házassági ügyeket szintén világi bíróságok tárgyalják. A királyi adományok kárhoztatása sem maradt ki a sorból. A Német Lovagrend kérdése azért tartozik ide, mert – bár a bulla meg sem említette a rend nevét – bizonyára nem véletlen, hogy néhány héttel később, 1231 áprilisában IX. Gergely átírta a lovagrend kiváltságleveleit, melyeket megküldött II. Andrásnak, s egyidejűleg az akkor már Erdély élén álló Béla herceghez fordult, szorgalmazva a lovagoktól elvett birtokok visszaadását. Néhány nappal később II. Andrást szólította fel ugyanerre. II. András nem vette félvállról a kemény hangú márciusi bullát, s a megoldást ez alkalommal is egy törvény kibocsátásától remélte, mely megnyugtatja majd a kedélyeket. Ezt a szerepet szánta az 1222. évi Aranybulla átdolgozott változatának.
A történtekről Róbert esztergomi érsek beszámolója adja a legteljesebb tájékoztatást. E szerint IX. Gergely pápa megküldte a bullát II. Andrásnak, aki annak kézhezvételét követően összehívta fiait, valamint püspökeit és világi méltóságviselőit, akiknek hozzájárulásával a közte és fiai közötti béke helyreállítása érdekében törvényt hozott, s egyúttal ígéretet tett arra, hogy a továbbiakban szilárdan betartja majd a törvény rendelkezéseit.
A beszámoló leginkább szembetűnő eleme a király és fiai „közötti béke helyreállításá”-ra vonatkozó megjegyzés. Az ennek hátterében meghúzódó esemény csak elmosódott körvonalakkal sejlik fel forrásainkból. Az bizonyos, hogy az 1228 és 1231 között folytatott birtokvisszavételek leállítása alkalmas lehetett arra, hogy feszültséget gerjesszen az akciót ellenző II. András és az azt támogató két idősebb fia, Béla erdélyi és Kálmán szlavóniai herceg között. A „béke helyreállítása” megfogalmazás azonban többet sejtet egyszerű szóváltásnál. Kálmán herceg mindenesetre 1232-ben szlavóniai várjobbágyokat jutalmazott meg, viszonozva azok azon szolgálatait, amelyeket akkor tettek neki vérük hullatásával, amikor fivére, András herceg – II. András legifjabb, harmadszülött fia – némelyek gonosz tanácsára erővel betört országába, azaz Szlavóniába. Az esemény a legnagyobb valószínűséggel 1231-ben történt, hiszen korábban, az 1220-as évek közepétől András herceg Halicsban tartózkodott, 1230-ban azonban összeomlott ottani uralma, és ezt követően visszatért Magyarországra. Az valószínűtlen, hogy András herceg a saját elhatározásából támadt volna rá Kálmán bátyja tartományára, sokkal megalapozottabban gyanakodhatunk arra, hogy valójában apja, II. András tett kísérletet arra, hogy eltávolítsa Kálmán herceget Szlavónia éléről. A lépést az indokolhatta, hogy Kálmán bátyja, Béla mellé állt a birtokvisszavételek ügyében, fejére vonva ezzel apja haragját. Aligha lehetett szó ugyanakkor valami elszánt próbálkozásról, még kevésbé hadjáratról: meglehet, csupán a tartomány kormányzásának átvételére érkező András, valamint az apja akaratának ellenszegülő Kálmán kíséretei között tört ki némi vérontással járó csetepaté. Kálmánt mindenesetre a későbbiekben is Szlavónia élén találjuk, amiben szerepe lehetett annak, ha Béla herceg jelét adta, hogy kész Kálmán mellé állni a konfliktusban, amit alá is támaszt Róbert érsek említett 1232. évi oklevele, mely a király és „fiai” közötti viszályról tesz említést, miközben Kálmán herceg oklevelének harcokra utaló megjegyzése magyarázatot kínál az érsek oklevelének „a béke helyreállításá”-ra vonatkozó megfogalmazására. II. András bizonyára azért nem torolta meg Kálmán herceg engedetlenségét, mert a baljós pápai bulla árnyékában a meglévő feszültségek oldása, s nem élezése állt az érdekében.
Róbert érsek beszámolója számos támpontot kínál ugyanakkor az Aranybulla megújításának közelebbi időpontját illetően is. Az magától értetődik, hogy az Aranybulla megújítására 1231. március 3. után került sor, mégpedig jóval azt követően, hiszen a pápai okmánynak el kellett jutnia Magyarországra, a királynak döntenie kellett arról, hogy mit tegyen, a döntés meghozatala után meg kellett szerveznie az említett gyűlést, melyre a meghívottaknak el is kellett menniük, miként maga a tanácskozás szintén igényelhetett némi időt. Az 1231. év első felének hónapjai tehát nem vehetők számításba az Aranybulla megújításának időpontjaként. Az események láncolatában a Kálmán és András hercegek közötti konfliktusnak, mely a nyár elején robbanhatott ki, szintén helyet kell szorítanunk, hiszen az Aranybulla megújítására a béke helyreállítása után került sor.
Egy valódi hadi esemény szintén segítségünkre lehet az időpont meghatározásában: az 1231. évi halicsi hadjárat. Ennek a katonai akciónak a keltezését illetően meggyőző az az álláspont, mely az 1231. év második felére helyezi a hadjárat időpontját. A katonai akcióban mind II. András, mind Béla és András hercegek részt vettek, így kétségtelen, hogy arra csak a Róbert esztergomi érsek oklevelében említett belső meghasonlás feloldását követően kerülhetett sor, vélhetően a nyári hőség elmúltával, de még az őszi esőzések, s főként a tél beköszönte előtt.
Felmerülhetne ugyanakkor, hogy az Aranybulla megújítására a halicsi hadjáratot követően került sor, ez azonban teljesen valószínűtlen. Róbert esztergomi érsek ugyanis 1232. február 25-én egyházi tilalmat mondott ki a Magyar Királyságra az 1231. évi Aranybulla egyes rendelkezései végrehajtásának elmulasztására hivatkozva. Az érsek egy ideig bizonyára türelemmel várt a törvényben foglaltak végrehajtására, ami annál is inkább feltételezhető, mert ellenkező esetben aligha hagyta volna szó nélkül II. András a IX. Gergely pápához intézett, az érsek eljárása miatt panaszt emelő levelében, hogy még csak esélye sem volt az új Aranybullában foglaltak szerint eljárni. Az Aranybulla megújításának lehetséges időpontjai közül 1231 utolsó hónapjait így szintén kizárhatjuk.
Mindezen megfontolások arra utalnak, hogy a Róbert érsek oklevelében említett gyűlés a legnagyobb valószínűséggel egy Szent István napjához, azaz augusztus 20-hoz közeli időpontban, s minden bizonnyal Fehérvárott megrendezett országos gyűlés lehetett.
Az 1222. évi Aranybulla szövegének módosítására nem ötletszerűen került sor 1231-ben, az átdolgozás során figyelembe vett szempontok jól azonosíthatók. Az egész törvény ugyanakkor éppúgy félreérthetetlenül magán viseli a királyi hatalom keze nyomát, így ez alkalommal sem lehet szó arról, hogy a törvény a királlyal szembenállók törekvéseinek gyűjteménye, éppen ellenkezőleg: az Aranybulla 1231. évi megújítása – hasonlatosan 1222. évi elődjéhez – azokat a rendelkezéseket foglalja össze, amelyeket a király hajlandó volt megadni az őt szorongatóknak a vihar lecsendesítése érdekében.
A politikai szempontból semleges rendelkezések javarészt változatlan formában kerültek át az új szövegbe, az esetleges módosítások legfeljebb a nyelvi megformálásra szorítkoznak. A különféle királyi tisztségviselők és népek visszaéléseinek tilalmát ugyanakkor, elsősorban a „megszállás” kérdéséhez kapcsolódóan, az 1222. évinél jóval rendszeresebb és részletesebb szabályozás fejti ki. 1222. évi előzmény nélkül kerültek be a törvénybe azok a rendelkezések, amelyek a poroszlókkal kapcsolatosak és a hiteleshelyek szerepének növelését célozzák. A poroszlókkal találkoztunk már egy korábbi, a júliusi fejezetben, a „hiteleshely” kifejezés pedig olyan egyházi intézményeket jelöl – a legtöbbször az érsekek és a püspökök mellett működő papi testületeket, azaz káptalanokat, valamint egy-egy monostor szerzeteseinek közösségeit, azaz konventeket –, amelyek a 12. század végétől kezdődően közhitelű okleveleket állítottak ki akár magánszemélyek felkérésére, akár hatóságok megbízásából. Tevékenységük tehát hasonlatos volt a közjegyzőkéhez. Az új rendszerben magát az eljárást az azt elrendelő hatóság embere folytatta le, a hiteleshely már csak a közhitelű tanút biztosította, akinek jelentése alapján oklevelet állított ki az ügy lefolyásáról, mely aztán bizonyító erővel rendelkezett mind az eljárást elrendelő hatóság, mind utóbb, egy esetleges per során, a bíróság előtt. A rendelkezés ily módon egyértelmű bizonyságot ad arról, hogy a hivatalos ügyek intézésében a szóbeliség helyét mindinkább az írásbeliség veszi át a korszak magyar társadalmának életében.
A részletkérdések bővebb kifejtése jellemzi a hadba vonulásra kötelezettekkel foglalkozó passzusokat, ámbár ezekben találkozunk olyan változással, mely túllépi a megfogalmazásbéli különbségek határait. Az országon kívülre vezetett hadjáratokban való részvétel kötelezettsége alól az 1222. évi Aranybulla ugyanis a királyi szervienseket mentette fel, az 1231. évi párhuzamos helyén azonban a „nemesek” kifejezés olvasható. A változás nem a kiváltság átruházását, hanem kiterjesztését jelentette, azaz a kiváltság a királyi szerviensek mellett immár a nemeseket is megillette. Ez a megoldás egy lépés volt a királyi szerviensi és a nemesi jogok egységének megteremtése irányába.
Más esetekben is megfigyelhető: ami 1222-ben még kizárólag a királyi szerviensek jogai között szerepelt, 1231-ben már a társadalom szélesebb körére terjedt ki. Ezt tapasztaljuk a Szent István-napi fehérvári gyűlések esetében, amelyen való megjelenésre 1222-ben az „összes szerviensek”, 1231-ben viszont az „összes szerviensek és mások” kaptak jogot. A szerviensek személyi biztonságát szavatoló rendelkezés 1231-ben kiterjedt immár mindenkire, miként az 1222-ben a szervienseknek és az egyházak népeinek biztosított adómentesség is megillette már a király bármely nemzetiségű vagy jogállású alattvalóit, a megfelelő kivételekkel, persze. A szerviensek birtokainak öröklési rendjéről, valamint birtokaikat a királyi tulajdonban lévő állatok legeltetése alól való mentesítő részek ugyanakkor lényegében változatlanok maradtak, miközben népeiknek a vármunkákban való részvétel alól biztosított mentesség révén új kiváltságot kaptak.
Ez utóbbi rendelkezés a királyi szerviensek népei mellett ugyanezen előjogban részesítette az egyházak földesurasága alatt élőket is. Az egyházak népei máskor az 1222. évi Aranybulla szövegének módosítása során kerültek a királyi szerviensek mellé, mint történt az a megyésispánok bírói joghatósága alóli mentesítésük esetében. Hasonló irányba mutat az 1222. évi Aranybulla szövegének azon bővítése, mely a nádor bírói hatáskörét érinti. Az 1222. évi szöveg úgy rendelkezett, hogy a nádor az ország minden lakosa felett különbségtétel nélkül ítélkezhet. Ez a szabályozás 1231-ben kibővült azzal a megszorítással, hogy a nádor mindenkire kiterjedő joghatósága az egyházi személyekre, valamint az egyházi bíróságok elé tartozó ügyekre nem vonatkozik. Az Aranybulla 1231. évi megújítása során a nádor bírói joghatóságának szabályozása így némi előrelépést jelentett az egyház szabadsága irányába, aligha függetlenül IX. Gergely pápa 1231. március 3-i bullájában nagy nyomatékkal megfogalmazott elvárásoktól.
Szintén az egyház érdekeinek fokozott figyelembevételéről tanúskodik, hogy kimaradt az 1231. évi megújítás szövegéből az 1222. évi Aranybulla azon rendelkezése, mely megtiltotta a tized pénzben történő beszedését, mely rendelkezés ellen III. Honorius pápa már 1223. március 29-én szót emelt.
Az egyháznak tett gesztusként értékelhető továbbá, hogy az 1222. évi Aranybulla úgynevezett ellenállási záradékát 1231-ben új biztosíték váltotta fel: Esztergom érseke kapott jogot arra, hogy egyházi büntetéssel sújtsa az uralkodót, ha nem tartja be a törvény rendelkezéseit. Az egyház pozícióinak erősödéseként is értelmezhető akár az az 1231. évi Aranybullában újonnan megjelenő rendelkezés, mely előírta, hogy a fehérvári országos gyűléseken az érsekek és püspökök kötelesek megjelenni. Ez ugyanis biztosítékot jelenthetett arra vonatkozóan, hogy érdemi befolyásuk legyen az ott zajló tárgyalások során, kiváltképpen akkor, ha együttesen lépnek fel valamely ügyben. Igaz ugyanakkor az is, hogy ez a rendelkezés számos püspök számára évente ismétlődő, költséges és fáradságos utazást irányzott elő. Összességében mégsem vonható kétségbe, hogy az Aranybulla 1231. évi megújításának szembetűnő jellemzője az egyház szempontjainak és érdekeinek elfogadására és érvényesítésére való készség, ami az Aranybulla új változatának megszületésében szerephez jutott politikai fejlemények ismeretében nem is meglepő.
Az 1222. évi Aranybulla szövegének átdolgozása során követett vezérfonalnak volt azonban egy másik szála is. A változtatások egy másik csoportja félreérthetetlenül a király mozgásterének növelését szolgálta. Az 1222. évi törvény a királyi tanács hozzájárulásához kötötte az előkelő idegenek méltóságra emelését, az Aranybulla 1231. évi megújításában az idegenek méltóságviselésére vonatkozóan egyedül az a megkötés szerepel, hogy csak az országban megtelepedő „nemes vendégek” kaphatnak méltóságot, ami valójában nem volt más, mint a Szent István kora óta élő, nagy hagyományokkal rendelkező gyakorlat törvénybe foglalása, ám arról, hogy a királyi tanácsnak ebben bármi szerep jutna, már nem hallunk. Hasonló jellegű változás figyelhető meg abban a rendelkezésben, mely a külföldieknek való adományozásokat tilalmazza. 1222-ben még arról esett szó, hogy az ilyen birtokokat vissza lehet váltani, ami mellé 1231-ben ez a kiegészítés került: „vagy egyszerűen vissza kell venni azokat”. Ez utóbbira, a dolog természetéből adódóan, a királynak volt lehetősége, mint történt az például a Német Lovagrend esetében, így nem teljesen alaptalan a gyanú, hogy ez a betoldás valójában az akkor, 1225-ben történtek egyfajta utólagos törvénybe foglalására volt hivatott. Kétség sem férhet ahhoz, hogy a bővítések ugyanezen csoportjához tartozik a megyésispánok jövedelmeivel foglalkozó passzushoz illesztett kiegészítés, mely megjegyzi, hogy mindazon jövedelmeket pedig, amelyek a királyt illetik, „akarata szerint osszák szét azok között, akik között ő akarja”. Ugyanez figyelhető meg egy másik, 1222-ben még nem szereplő cikkelyben, mely az elítéltektől elkobzott birtokok sorsáról rendelkezik.
Végezetül pedig, ami az új berendezkedés politikájával a legközvetlenebb módon összefüggő rendelkezéseket illeti, az egész ispánságok és méltóságok eladományozását kizáró passzus a lényeget érintő változtatás nélkül került át az 1231. évi megújítás szövegébe, az igaz szolgálattal szerzett birtokok elvételét tilalmazó ellenben kimaradt. Ez utóbbi helyét átvette azonban egy esküvel megerősített kötelezettség, melyben a tizenhetedik uralkodói év említése világos utalás az 1222-ben kiadott, de II. András tizenhetedik uralkodói évére keltezett Aranybullára, maga a rendelkezés pedig az 1228 és 1231 között lezajlott birtokvizsgálatok által okozott sérelmeket volt hivatott orvosolni. A zsidók és izmaeliták kamarai vagy bármely más tisztségekből való kizárását előíró rendelkezés csak annyiban változott, hogy belekerült, minden bizonnyal az 1231. március 3-i pápai bulla közvetlen hatására, a „közhivatal” kifejezés.
Mindezek alapján kétségtelen: II. Andrásból nem hiányzott a hajlandóság arra, hogy engedjen a IX. Gergely 1231. március 3-i bullájában előterjesztett egyházi követeléseknek. A tizedfizetés kérdésében valójában ez már 1231 előtt megtörtént, hiszen 1229-ben a király megerősítette a zágrábi püspök azon régi kiváltságát, hogy a tizedet akár terményben, akár pénzben beszedetheti. Az egyházi népek feletti bíráskodás 1231. évi szabályozása sem maradt holt betű, hiszen 1232-ben a király külön kiváltságlevélben biztosította az esztergomi érseket afelől, hogy egyháza népei felett egyetlen világi bíró sem ítélkezhet a királyon kívül.
Az 1231. évi Aranybulla kiadása ily módon egyszerre szolgálta a király és fiai közötti béke helyreállítását, valamint a nem kívánt pápai beavatkozás elhárítását. II. András joggal gondolhatta, hogy a törvény kiadásával túljutott a nehezén, csakhogy ebben tévedett. Az Aranybulla 1231. évi megújítása csak félig töltötte be hivatását: a dinasztiát megosztó feszültséget feloldotta ugyan, ám az egyházi követelések ügyében döntő áttörést éppúgy nem eredményezett, miként az 1222. év politikai válságát sem az Aranybulla eredeti változata oldotta meg.
A sorozat előző részei itt olvashatóak: első, második, harmadik, negyedik, ötödik, hatodik, hetedik, nyolcadik és kilencedik rész.
Javasolt hivatkozási forma: URL: https://tti.abtk.hu/9-egyeb-hirek/5008-aranybulla-800-az-aranybulla-megujitasa-1231-ben (utolsó letöltés időpontja: év, hónap, nap)
Kiemelt képünkön: II. András 1221 és 1233 között használt aranypecsétjének előlapja (Prímási Levéltár, Esztergom)
