Az Aranybulla szövegének elemzése egymásnak ellentmondó értelmezésekre vezetett, különösen a régibb történeti irodalomban. Volt, aki az Aranybulla megszületésében a király adománypolitikáját ellenzők győzelmét látta, más ellenben éppen az adományokat elnyerők diadalát vélte felfedezni a törvényben, melynek legfőbb eredményeként a királyi hatalom megerősítése éppúgy szóba került, mint annak korlátozása.
A történetírásban jó ideig általánosan elfogadottnak számító álláspontot a 20. század első felének nagy hatású történésze, Hóman Bálint dolgozta ki, aki Karácsonyi János és Erdélyi László eredményeit egyeztetve az Aranybulla kiadását annak a mozgalomnak tulajdonította, amelyet a királyi szerviensek „ellenzéki főurak egy csoportjának vezetésével” robbantottak ki, így a törvényben olvasható rendelkezések a II. András politikájával elégedetlen előkelők és szövetségeseik követeléseinek egyfajta összegzése. Hóman álláspontját a lényeget tekintve követte az 1940-es évek végén egyeduralomra jutott marxista történetírás, s az ideológiai bilincsektől való megszabadulás sem hozott változást e téren 1990 után.
II. András király 1222 áprilisának közepén adta ki az Aranybullát, s nyilvánvaló, hogy a törvény kibocsátásának célja a hónap elején kirobbant politikai válság megoldása volt. A válság mibenlétére világosan utal III. Honorius pápa 1222. július 4-én kelt bullája. A Béla herceg mögött felsorakozó „némely elvetemült”-ről az előző századforduló kiváló történésze, Karácsonyi János igazolta ma is helytálló érvekkel, hogy Imre király egykori bizalmasai közé tartoztak, élükön a csoport vezetőjének tekinthető Csanád nembéli Vejte fia Tódorral, 1222 második nádorával; ők voltak tehát a Hóman által említett „ellenzéki főurak”. A kortárs tudósításban nyoma sincs azonban annak a tömegmozgalomnak, amely a magyar történetírói hagyomány szerint kikényszerítette II. Andrástól az Aranybulla kiadását, jól felismerhető ellenben az Árpád-kori politikai eszköztár azon hagyományos eleme, melynek értelmében az uralkodóval vagy annak politikájával valamilyen okból szembeforduló előkelők a dinasztia egy alkalmasnak látszó tagját előtérbe tolva próbálkoznak meg a számukra kívánatos változások kierőszakolásával.
Az Aranybulla azon feltűnő sajátossága, hogy tudniillik a keltezéshez kapcsolódó méltóságsorból hiányoznak a világi méltóságviselők, önmagában is elárulja, hogy a törvény kiadásában a királyé volt a kezdeményező szerep. Ez a körülmény azt igazolja ugyanis: az Aranybulla kiadásának időpontjában II. András már belátta, hogy kénytelen meneszteni korábbi királyi tanácsának báróit, Barc fia Miklóst és társait, arra ellenben még nem szánta rá magát, hogy Béla trónörökös támogatóinak méltóságokat juttatva szervezze át a kormányzatot. Ha az Imre-párti előkelők nem szerepelnek az Aranybulla méltóságsorában, az nem jelenthet mást, mint hogy éppúgy semmi közük nem volt az Aranybullában foglaltakhoz, mint az előző, Barc fia Miklós nádor nevével fémjelzett királyi tanács tagjainak sem. Nehezen képzelhető el olyan helyzet, amelyben a királlyal szembeforduló előkelők képesek arra, hogy kikényszerítsék az Aranybulla kiadását II. Andrástól az akaratuk szerinti tartalommal, elég befolyásuk van ahhoz is, hogy az uralkodói év megváltoztatására utasítsák a kancelláriát, ám arra már nem futja erejükből, hogy kinevezésükre rábírják a királyt, jóllehet az nyilvánvalóan jóval kevesebb időt vett volna igénybe, mint az Aranybulla szövegének formába öntése és akárcsak egy — nemhogy hét — példányban való kiállítása. Az uralkodói év számlálásának megváltoztatása az Aranybullában, ami valóban lehetett az Imre-párti előkelők követeléseinek egyike, ilyenformán csupán annak jele, hogy II. András felismerte 1218-ban elkövetett tévedését, s visszatért a korábbi gyakorlathoz.
A kérdést mindazonáltal az dönti el, hogy az Aranybullában egyetlen olyan rendelkezést sem találunk, mely ellentétes lenne II. András addig folytatott politikájával, olyanokat ellenben, melyek annak megtámogatását szolgálták, immár a törvény erejével, annál inkább. A királyi szerviensek jogállását II. András reformpolitikája teremtette meg még az 1210-es években, főbb kiváltságaik pedig az ispánságok jogait nyirbálták meg. Az tehát, hogy az Aranybulla jelentős hányada éppen a királyi szerviensek jogaival foglalkozik nagyon is érthető. Ugyanez a helyzet a kincstári reformok esetében is, ám annyi különbséggel, hogy az Aranybulla ezek esetében, amint az láthattuk, korántsem fejtette ki a király elképzeléseinek részleteit. A birtokpolitikával kapcsolatos rendelkezések ellenben megintcsak egyértelműek. Nehéz ugyanis nem észrevenni, hogy az „igaz szolgálattal szerzett” birtokok védelmét szolgáló előírás éppen ellentétes az uralkodó adománypolitikáját ellenzők elképzeléseivel, hiszen azt, hogy mi számít „igaz szolgálat”-nak, ki más dönthetné el, mint a birtokot adományozó király, így ez a cikkely éppen a birtokadományok visszavétele elé emel akadályokat. Az ispánságok eladományozásának tilalma sem mond ellent ennek, hiszen az ispánságadomány ellentétes volt az erőforrások megosztásának politikájával: egy ilyen adomány ugyanis egy kézben tartotta azokat, s ráadásul, immár magánkézben.
Az Aranybulla szövegének más rétegei részint olyan kötelezettségeket róttak a királyra, amelyek vagy teljes összhangban álltak addigi politikájával (mint például az ispánságok eladományozásának vagy éppen a tisztséghalmozásnak a tilalma), vagy különösebb nehézségek nélkül teljesíthetők voltak (idegenek méltóságra emelésének kérdése, a „hatalmasok” ne védelmezzenek elítélteket), részint pedig olyan sérelmeket orvosoltak, amelyek semmiféle kapcsolatban nem álltak a királyi politikával (egyebek mellett az özvegyek védelme, a kisebb-nagyobb királyi méltóságviselők visszaéléseinek tiltása).
II. András tehát azt kínálta fel az Aranybullában, amit annak bevezetőjében ígért, „országunk állapotának újjáalakítás”-át, igaz, saját elképzelései szerint. A sokat emlegetett „ellenállási záradék” ugyancsak más színben tűnik fel mindennek ismeretében. Korántsem szolgáltatta ki a királyi hatalmat alattvalói kénye-kedvének, hiszen a saját törekvéseit tükröző törvény betartása aligha eshetett II. András nehezére, az ellenállás jogának felajánlása így minden kockázat nélkül vállalható volt a számára.
Mindezek után aligha csodálkozhatunk azon, hogy a Béla herceg támogatásával fellépő, Vejte fia Tódor vezette csoport igényeit a leszerelésük érdekében kiadott Aranybulla nem elégítette ki. Az Aranybulla kibocsátása így nem váltotta be II. András reményeit, mert Vejte fia Tódort és társait szemlátomást jobban érdekelte a hatalom, mint holmi kiváltságlevelek, s végül a király némi vonakodás után, minden bizonnyal április vége táján, kénytelen volt a Vejte fia Tódor vezette csoport tagjait bárói méltóságokhoz juttatni.
Az új kormányzat tevékenységéről nem sokat tudunk, ám amit mégis, az nem hagy kétséget afelől, hogy hangadói az addigi királyi politikával szemben alakították ki törekvéseiket. II. András állítólagos rendelkezésére hivatkozva Tódorék belekezdtek a korábbi évek adományainak felülvizsgálatába, aminél mi sem állhatott volna távolabb a király szándékaitól, s az Aranybulla birtokvisszavételeket tiltó rendelkezésének is ellentmondott, ami, persze, egy újabb bizonyság amellett, hogy az Aranybulla II. András, s nem ellenfelei elképzeléseit tükrözi. Minden jel szerint éppen az adományok felülvizsgálata okozta Vejte fia Tódor és társai bukását, hiszen nehezen hihető, hogy egy efféle akció 1222-ben kisebb ellenérzéseket keltett volna a földjeiket féltő birtokosokban, mint 1235 után, amikor IV. Béla király kezdett hasonlóba. II. András figyelmét nem is kerülte el a tálcán felkínált lehetőség: megszabadult az április végén rákényszerített főméltóságoktól, s újra magához ragadta az ország tényleges irányítását.
Annak történetét, miként lett úrrá a válságon II. András, megintcsak III. Honorius egy bullája árulja el, melyet 1222. december 15-ére keltezett kancelláriája. A bullában előadottak emlékeztetnek ugyan mindarra, amit a magyarországi eseményekről más forrásaink alapján tudunk, ám csak távolról. Az Aranybullában szó esik a király jelenlétében tartandó gyűlésről, ám nem kettőről, hanem csak egyről, s az uralkodó megjelenésének előírása sem olyan szigorú, mint azt III. Honorius szavai alapján gondolhatnánk, hiszen helyettesítésének kérdéséről is rendelkezik a törvény. Az szintén tény, hogy az Aranybulla foglalkozik a visszaéléseket elkövető méltóságviselők büntetésével, ám ott csak a tisztségüktől való megfosztás és az okozott kár megtérítése kerül elő, a száműzetés, valamint javaiknak a nép közötti szétosztása fel sem merül.
Az ellentmondást a korábbi történetírás annak feltételezésével próbálta meg áthidalni, hogy az Imre-párti előkelők igen hamar megbuktak, s ezt követően visszatértek a hatalomba II. András korábbi méltóságviselői, azaz a tisztségeiket 1222 elején betöltő Barc fia Miklós és társai, a decemberi pápai bullában említett gyűlésen pedig az utóbbiak menesztését követelte az ingerült tömeg. Ez az elképzelés azonban bizonyosan téves.
Az tény, hogy Imre egykori bizalmasai, a II. Andrással szemben április elején fellépő Vejte fia Tódor és társai csupán egyetlen királyi oklevél méltóságsorában tűnnek fel, azaz hosszú időt bizonyosan nem töltöttek a hatalomban. Az is tény ugyanakkor, hogy az összes olyan 1222. évi oklevelet, melyek méltóságsorában Barc fia Miklós szerepel nádorként és keltezésükben a király uralkodásának 19. évét tüntetik fel, az Aranybulla kiadása előtt bocsátották ki, amit az bizonyít, hogy ezen oklevelek méltóságsorában az erdélyi püspököt éppúgy nem említik, mint a II. András 17. uralkodói éve szerint keltezett Aranybullában sem, miközben a Vejte fia Tódor nádorsága idején kiadott oklevélben már választott erdélyi püspökként tűnik fel. A Barc fia Miklóst nádorként említő 1222. évi okleveleket tehát egytől-egyig az Aranybulla kiadása előtt foglalták írásba: minden bizonnyal azon igazságszolgáltatási és kormányzati ügyekkel foglalkozó gyűlést követően hagyták el a kancelláriát, amelyet II. András uralkodása idején a nagyböjt alatt — mely 1222-ben február 16. és április 3. közé esett — Óbudán volt szokás tartani, ami megmagyarázza, hogy miért a 19. uralkodói év szerepel bennük.
Barc fia Miklós tehát valójában kizárólag 1222 első néhány hónapjában volt nádor, így a decemberi pápai bullában említett gyűlés csakis a Vejte fia Tódor vezette bárói csoport elkergetését követelhette. III. Honorius december 15-re keltezett bullájának tévedései nagy valószínűséggel írhatók annak számlájára, hogy a pápai udvarba töredékes és ellentmondásos hírek jutottak el mindarról, ami Magyarországon történt, s a bulla ezeket a korántsem teljes körű értesüléseket próbálta meg egységes keretbe foglalni. III. Honorius tudott arról, hogy az év folyamán kétszer is komoly belpolitikai feszültségek törtek felszínre Magyarországon, tudott arról, hogy valamiféle döntés született, tudott arról, hogy e döntés a király jelenlétében rendszeresen megtartandó gyűlésről rendelkezett, és tudott végezetül egy olyan eseményről, amely alkalmával felizgatott tömeg követelte bizonyos gyűlölt bárók igen szigorú, s a király által nem helyeselt megbüntetését. Információi jól felismerhetően II. Andrástól vagy az uralkodó környezetétől származtak.
A pápai bullában említett gyűlés időpontját egyetlen forrásunk sem őrizte meg, olyanokkal azonban rendelkezünk, amelyek segítségével egy feltételezés legalábbis megfogalmazható. Az április végén méltóságokat elnyerő Imre-párti előkelők közül Bárkalán nembéli Nána fia Pósa viselte a királyi udvarispán méltóságát, ám e csoport bukását követően még további három személy tűnik fel ugyanebben a méltóságban 1222 során. Az bizonyos, hogy hármójuk közül utoljára Negol nembéli Batiz került sorra, hiszen őt még 1224-ben is méltóságában találjuk. Az szintén kétségtelen, hogy a másik két udvarispán — Lőrinc és Salamon a nevük — egyike sem tartozott a II. Andrással szembeforduló előkelők csoportjához, hiszen mindketten azt követően is a királyi tanács tagjai maradtak, mégpedig jelentős méltóságok viselőiként, hogy megváltak az udvarispánságtól, s az sem jöhet szóba, hogy bármelyikük még az év elején töltötte volna be a tisztséget, hiszen Barc fia Miklós nádorsága idején az a Bánk volt az udvarispán, akinek a neve a II. András első felesége, Gertrúd meggyilkolását elbeszélő históriából lehet ismerős sokak számára, jóllehet kétség sem férhet hozzá, hogy nem ő volt a királyné gyilkosa (hanem Töre fia Péter ispán, a Bánk bán Petur bánja). Negol nembéli Batiz közvetlen elődje az udvarispánságban az említett Salamon lehetett, aki egy perben december 6-án leteendő esküt ítélt meg, novemberben tehát, vagy akár jóval előbb, már bizonyosan betöltötte méltóságát, hiszen az efféle határidőket a középkorban is úgy kellett megszabni, hogy azok teljesíthetők legyenek, Lőrinc udvarispánsága pedig ily módon az év még korábbi szakaszára helyezendő. Mindebből egyértelműen következik, hogy indokolatlan Tódorék bukásának időpontját 1222 vége táján keresni; az hónapokkal korábban bekövetkezett.
További támpontot kínál, hogy III. Honorius július 4-én kelt bullája tud ugyan Tódor és társai hatalomátvételéről — emlékeztetőül: ez az a bulla, mely szerint Magyarországon némely elvetemültek nem II. András királynak, hanem Béla hercegnek akarnak engedelmeskedni —, ám afféle zavargásról szót sem ejt, mint amelyről a december 15-i bulla már megemlékezik, ezért az utóbbiban említett gyűlés, amelynek követelései a Tódor vezette csoport ellen irányultak, kizárólag a két pápai bulla kiállítása között eltelt időszakra helyezhető, a legnagyobb valószínűséggel július és november hónapok közé. Nehéz, de nem is szükséges ellenállni annak a csábító gondolatnak, hogy a hagyományos fehérvári törvénynap — természetéből adódóan maga is egyfajta „gyűlés” — lehetett az az alkalom, amikor II. András a birtokvizsgálatok miatt zúgolódók elégedetlenségét felhasználva újra magához ragadta az ország tényleges irányítását; 1222. augusztus 20. táján tehát. A király egyszerűen élt az Aranybulla Szent István-napi gyűlésről szóló rendelkezésében rejlő lehetőséggel, s így azt sem kell találgatnunk, kikből állt az az indulatos tömeg, melyre támaszkodva II. András keresztül vitte akaratát: a birtokaikat féltő királyi szerviensek jöhetnek csak szóba, akiknek már az 1210-es években kiváltságokat adott a király, melyeket éppen az Aranybulla emelt törvényerőre.
Az ismét átszervezett királyi tanácsban a nádori méltóság Kán nembéli Gyulának jutott, aki, az ekkor méltósághoz jutók többségéhez hasonlóan, a király régi, megbízható hívei közé számított, meg is maradt méltóságában egészen 1226-ig. II. András és legidősebb fia, Béla herceg között szintén helyreállt a béke, aminek kulcsfigurája István zágrábi püspök lehetett, legalábbis ezt a benyomást kelti, hogy Béla herceg azért jutalmazta meg a főpapot még 1222-ben, de már Kán nembéli Gyula nádorsága idején, mert jó szolgálatokat tett neki az apja és közte kitört viszály elsimításában.
Az Aranybulla tehát azokat a rendelkezéseket foglalja össze, amelyeket II. András hajlandó volt megadni az őt szorongatóknak a politikai vihar lecsendesítése érdekében, kiadása pedig véget ugyan nem vetett 1222 politikai krízisének, de egy állomás volt a megoldáshoz vezető úton: a válság felszámolásában kibocsátása helyett a törvény alkalmazásának jutott korántsem elhanyagolható szerep.
A sorozat előző részei itt olvashatóak: első, második, harmadik, negyedik, ötödik, hatodik, hetedik és nyolcadik rész.
Javasolt hivatkozási forma: URL: https://tti.abtk.hu/kutatasok/kozepkori-osztaly/aranybulla-800/4961-aranybulla-800-ii-andras-aranybullaja (utolsó letöltés időpontja: év, hónap, nap)
