A Bölcsészettudományi Kutatóközpont „Lendület” Középkori Magyar Gazdaságtörténet Kutatócsoport Havi Színes címmel indított rovatának decemberi számában kutatócsoportunk vezetője, Weisz Boglárka: Kis karácsony, nagy karácsony, kisült-e már a kalácsom… című írását közöljük.

 Kis karácsony, nagy karácsony, kisült-e már a kalácsom…

1329-ben Pató kőhídgyarmati szabó, az esztergomi érsek jobbágya bérletbe vette az egyháztól faluja Garam folyón fekvő malmát, melyért többek között az Úr születése napján, vagyis karácsonykor négy kappan és két molnárkalács beszolgáltatásával tartozott földesurának. A molnárkalácsot, ezt a rendszerint karácsony böjtjén készített édességet, tejből, lisztből és mézből gyúrták, s felforrósított vaslapok között sütötték kerekre. Ez kerülhetett az érseki asztalra az ünnep előestéjén, vagyis december 24-én, s a porhanyós karácsonyi kappanhúst csak a következő napon tálalhatták fel. Az eset jól példázza, hogy a középkori köztudatban miként fonódott össze az ünnep fogalma és a hozzá tartozó kötelezettségvállalás teljesítése. Merthogy a középkori Magyar Királyságban Jézus születésének napját, azaz december 25-ét a kötelezően megtartandó ünnepek között első helyen az 1092. évi szabolcsi zsinat említi, ebben a legkorábbi ilyen jellegű összeállításban a húsvét és a pünkösd négynapos eseményként szerepelnek, míg Jézus születésének ünnepe feltehetően ekkor még csak az egynapos ünnepek sorába tartozott. Később azonban a másik két nagy keresztény ünnephez hasonlóan ez is többnapossá vált. Legalábbis erre vall, hogy egy 1390 táján készült esztergomi zsinati jegyzőkönyv a karácsonyt és az azt követő négy napot tekintette ünnepnek, a 15. századi ünnepjegyzékek azonban már csak az azt követő három napot sorolták a karácsonyhoz.

A karácsony megüléséhez hozzátartozott a munkavégzés tilalma, azaz mindenkinek tartózkodnia kellett a máskor is elvégezhető munkáktól. Ez a kitétel természetesen nem minden esetben vonatkozhatott az ország egyházi s világi vezetőire és az európai nagypolitika irányítóira, akik, ha az események úgy kívánták, követeket küldtek és fogadtak, békét kötöttek, tárgyaltak, kiváltságot osztottak, megbocsájtottak ezen a napon, de szükség esetén éppen december 25-én hozták meg szigorú szankcióikat vagy hagyták el a Magyar Királyságot. Ennek tudható be, hogy 1076 karácsonyán I. Géza király (1074–1077) a püspökök tanácsának engedve békejobbot nyújtott trónfosztott ellenfelének, Salamon királynak (1063–1074); 1162-ben pápai közbenjárásra december 25-én szabadult ki a börtönéből a II. László ellenkirály (1162–1163) hatalmát el nem ismerő Lukács esztergomi érsek; III. Béla (1172–1196) 1189-ben ezen a napon fogadta azokat a birodalmi követeket, akik ellenségeskedéssel vádolták meg vejét, a német keresztesek Kis-Ázsiába történő átszállítását akadályozó II. Izsák bizánci császárt (1185–1195); 1309-ben Gentilis bíboros, pápai legátus december 25-én közösítette ki a magyar Szent Koronát magánál tartó Kán László erdélyi vajdát; Modor mezővárosa 1361 karácsonyán kapott I. Lajostól (1342–1382) városi kiváltságot; Luxemburgi Zsigmondot (1387–1437) 1414-ben először érte a reggel a zsinatnak otthont adó Konstanz városában, öt esztendővel később pedig a cseh korona megszerzéséért indulva éppen karácsonykor lépte át a magyar határt; továbbá 1502-ben a Velencei Köztársaság és az Oszmán Birodalom is december 25-ét választotta a békekötésre. Ráadásul a városokban sem állt le az élet karácsonykor, hiszen a kölcsönök lejártának, fizetési kötelezettségeknek a napja gyakran esett az ünnepnapra, Pozsonyban az ingatlanokon lévő örökjáradékok teljesítése a város- és szokásjog szerint évenként háromszor – Szent György napján (április 24.), Szent Mihály napján (szeptember 29.), valamint karácsony napján – volt esedékes.

A karácsony ünnepe természetesen a misét követő lakomával is összekapcsolódott, az ehhez szolgáló étkekre és alapanyagokra, legalábbis azok egy részére nem csupán az esztergomi érsek, de az ország valamennyi földesura igyekezett a birtokaikon élőktől megkapni. A dömösi egyház szolgái a 12. század elején három ünnepen, köztük karácsonykor is meghatározott mennyiségű élelmiszert voltak kötelesek beszolgáltatni, karácsonykor például 20 ludat, 40 tyúkot és 10 sókockát. A 13. században megjelenő hospeskiváltságok is külön kitértek azokra az élelmiszer-ajándékokra, amelyeket ünnepekkor, számos esetben éppen karácsonykor kellett adni, ezek lehettek állatok (marha, bárány, sertés, vagy ahogy fentebb láttuk tyúk, illetve kappan), alkohol (sör, bor) és egyéb alapvető élelmiszerek (kenyér, kalács, sajt, tojás), de a karácsonyi ajándékok között a tűzifa is megjelent, ami különösen jól jött télvíz idején. Az efféle beszolgáltatási kötelezettség a későbbi időszakokban is szokásban maradt. A városoktól a királynak, a királynénak és a király néhány tisztségviselőjének járó újévi (avagy karácsonyi) ajándék – melyről egy korábbi cikkünkben már volt szó – szokása is az élelmiszer-ajándékból eredt, s ezt váltották fel idővel a különböző posztók, bundák, serlegek, ezüstneműk, illetőleg a meghatározott pénzösszeg. A karácsonyi asztalon azonban nemcsak a beszolgáltatott háztáji állatokból készült fogásokat tálalhatták fel, hanem vadakat is. 1495-ben Enyingi Török Imre maróti jobbágyai is azért mehettek karácsony előtt vadászni, hogy uruk asztalára az ünnepkor vad kerülhessen. A sikeres vadászat alkalmával egy vadkant, magyarul erdeygizno-t ejtettek, szerencsétlenségükre azonban a vadat elkobozták tőlük, ami ellen Török Imre Somogy megye hatósága előtt szót is emelt. A vadak mellett hal is kerülhetett az asztalra, így gondolta ezt 1475-ben Gortvai Miklós Gömör megyei birtokos is, aki jobbágyát Söregalja vizéhez küldte halászni, de Miklós is pórul járt végül, mert a halakat a jobbágytól elvették, így nem tudta urának a karácsony böjtjére elvinni.

A karácsonyi asztalt mindenki igyekezett vagyonához mérten megteríteni, nem lehetett véletlen, hogy 1510 decemberében Korotnai István, Somogy megyei előkelő birtokos, Bakóc Tamás esztergomi érsek, bíboros testvérének, Jánosnak a veje, a korábban 102 aranyforintért zálogba adott ezüstneműit, azaz négy kelyhet, két tányért, tálat és kézmosómedencét a zálogostól, Perneszi Imrétől visszakérte karácsonyra, ígérve, hogy azokat a következő év január 8-áig visszajuttatja neki, ellenkező esetben kétszeresen fogja a zálogösszeget megfizetni. Korotnai ugyanezen a napon a zálogostól még 4 aranyforint kölcsönt is felvett, amelynek visszafizetését szintén január 8-ra ígérte, így ez vélhetően szintén a karácsonyi ünnepséghez kapcsolódó kiadásokhoz volt szükséges. Korotnai máskor is fordult Perneszi Imréhez, ha anyagi nehézségei akadtak, más tárgyakat, birtokokat is zálogba bocsátott számára. Kölcsönei visszafizetésére is ismerünk példát, Bakóc Tamás is kisegítette időnként hitelei törlesztésében, így nem csodálkozhatunk azon, hogy Perneszi a karácsonyi ünnep méltó megünnepléséhez hozzásegítette Korotnait. Valószínűleg Korotnai is előkelő rokonait várta karácsonyra, hiszen a karácsonyt a legtöbben – ha tehették – családi körben töltötték, csakúgy mint Várdai Mátyás, aki 1486-ban testvéreit, Aladárt és Miklóst invitálta karácsonyra, hogy az ünnepek alatt problémáikat megbeszéljék. Bizonyos, hogy a főurak is pompával ünnepelték a karácsonyt, de semmi sem volt fogható Mátyás és Beatrix karácsonyi esküvőjéhez, melyről egy korábbi Havi Színes cikk már részletesen beszámolt.

A karácsony ugyanakkor a számvetés, a megbánás időszaka is, így a hívek a templomokat nemcsak a mise miatt, de bűnbocsánat elnyerése érdekében is felkeresték. Alcs János nagygyulai polgár is karácsony előestéjét (december 24.) választotta, hogy a Bodrog városában lévő Szent Jakab-templomban esküt tegyen egy általa eltitkolt végrendelettel kapcsolatban, mivel római zarándoklatakor gyóntatói nem oldozták fel bűnei alól addig, amíg a végrendelet ügyét nem tisztázza. Az egyházak számára adott búcsúengedélyekben felsorolt ünnepek sorában számos esetben a karácsony is előfordul, így mindazok, akik a templomot karácsonykor felkeresték, hogy bűneiket meggyónják és bűnbocsánatot nyerjenek, az épület fenntartásához pedig hozzájárultak, búcsút nyertek. A Pécs melletti Szent Jakab pálos kolostor templomában, az ugyancsak Baranya megyei Keszeg falu melletti Szent Megváltó plébániaegyházban vagy az nagyszombati klarisszák templomában 100 nap búcsút, míg a telkibányai Szent Katalin-ispotályban 40 napi búcsút nyerhettek, akik karácsonykor gyóntak és adakoztak.

Weisz Boglárka

Javasolt hivatkozási forma: URL: https://tti.abtk.hu/kutatasok/lendulet/kozepkori-gazdasagtortenet/havi-szines/kis-karacsony-nagy-karacsony (Utolsó letöltés időpontja: év, hónap, nap)

Kezdőképünkön: A háromkirályok hódolata. Német táblakép részlete, 1470–1490 (Museum of Metropolitan Art, New York)

Ajánlott irodalom
Bácsatyai Dániel – Csákó Judit – Csukovizs Enikő – Horváth Richárd – Kádas István – Neumann Tibor – Nógrády Árpápd – Pálosfalvi Tamás – Péterfi Bence – Skorka Renáta – Tringli István – Weisz Boglárka – Zsoldos Attila: A középkori Magyar Királyság történeti kronológiája 1000–1526. I–II. Főszerk. Weisz Boglárka. Budapest 2023.
Danko, Joseph: Vetus hymnarium ecclesiasticum Hungariae. Budapest 1893.
Solymosi László: Az esztergomi egyházmegye legrégebbi ünneplajstroma (Szent Adalbert, Szórád-András és Benedek tisztelete az erdélyi szászoknál). In: R. Várkonyi Ágnes emlékkönyv születésének 70. évfordulója ünnepére. Szerk. Tusor Péter. Budapest 1998. 88–95.
Solymosi László: A földesúri járadékok új rendszere a 13. századi Magyarországon. Budapest 1998.
A cikk elkészítését az NKFIH TKP-2021-NKTA-15. sz. projekt támogatta.