A Lendület Középkori Magyar Gazdaságtörténet Kutatócsoport 2022. december 6-án műhelykonferenciát tartott, ahol a TKP 2021-NKTA 15. sz. projekt keretében zajló kutatásokat is bemutatták. A délelőtti előadások középpontjában a pénzügyek és a kereskedelem állt, délután pedig a városoké volt a főszerep. 

A konferencia első előadását Kovács Enikő A magyar király idegen verete? Gondolatok a klasszikus bécsi dénárok magyarországi utánvereteinek kutatásához címmel tartotta. Gyakran visszatérő és homályos kérdése a középkori numizmatikának a 13–14. századi bécsi dénárok magyarországi utánzása. Az a 19. század vége óta elfogadott a pénztörténeti kutatásban, hogy készültek a Magyar Királyság területén belül is a bécsi dénárokhoz megtévesztésig hasonló veretek. Kibocsátásuk körülményeire azonban többféle elmélet is született. Mely veretek tartoznak ebbe a csoportba? Valóban bizonyítható, hogy Magyarországon készültek? Mikor és mennyi ideig kerültek kiverésre? És vajon kinek a megbízásából? A Magyar Nemzeti Múzeum és a bécsi Kunsthistorisches Museum gyűjteményében őrzött érmékre alapozva ezekre a kérdésekre adott választ az előadás.

Péterfi Bence Egy még hosszabb Krabat, egy önéletírás ismeretlen fejezetei című előadásában egy, az Osztrák Főhercegségben a 15. század derekán letelepedett, horvát származású nemesember, Andreas Krabat von Lapitz (1433–1506) német nyelvű, saját családjának és karrierjének történetét bemutató visszaemlékezését tárta az egybegyűltek elé. A forrás régóta ismert a szakirodalomban, azonban annak egy, még a 18. század elején publikált, jóval csonkább változatát szokás használni. Az önéletírás két másolati példánya az utóbbi két évtizedben vált ismertté, ám azok behatóbb vizsgálatával még adós a kutatás. Az előadó a szakirodalmi helyzetkép, a kézirat sajátosságai után e becses forrásnak a magyarországi történetírás számára is lényeges elemeire hívta fel a közönség figyelmét: a 15. század dereka és második fele különféle háborús konfliktusainak (ausztriai polgárháború, osztrák–magyar háború, oszmán fenyegetettség) mindennapjaiba nyerhetünk betekintést, ahogy a nemesség kevésbé tehetős tagjai dilemmáiba is, azok miként próbáltak familiárisként boldogulni, adott esetben különféle, más országbéli nagyurak vagy éppen uralkodók szolgálatába elszegődve. A visszaemlékezést olvasva pedig újfent tudatosítható az, hogy a 15–16. század fordulóján nemcsak a magyar-, hanem a horvátországi nemesi öntudat is jól kitapintható, amelynek megléte igen erősen átsüt a forrás mondatain.

Kádas István Adószedés „terepen”. Két 16. századi rovásfa és a helyi adminisztráció című előadásában a középkori adószedés egyik fontos eszközének, a rováspálcának a használatát vizsgálta. A magyar középkorból mindössze egyetlen ilyen fapálcika ismert, az is csupán Thallóczy Lajos rekonstrukciójában. A Thallóczy-féle rovásfa levéltári anyagban, adószedői számadás mellett maradt fenn, ahogy a 16. század végéről, Pozsony megyéből megőrződött adópálca is. Az előadó a két fapálcát kontextusba helyező iratanyag alapján mutatta be adószedési funkciójukat és fennmaradásuk okát; ezen felül az írott források szórványos említéseit felhasználva igyekezett rekonstruálni a rováspálcák szerepét a késő középkor, illetve a 16. század második felének adószedésében.
 
Mátyás király özvegyének magyarországi sorsát vizsgálta Kuffart Hajnalka referátuma, Aragóniai Beatrix királyné anyagi helyzete 1493-ban címmel. Beatrix férje halála után tíz évig élt Esztergomban, mielőtt visszautazott volna Itáliába. Az előadó a források alapján arra a következtetésre jutott, hogy a királyné az 1493. évre az érsekség jövedelmei fölött teljes befolyást szerzett, s nagyjából erre az időszakra érte el anyagi helyzetének csúcspontját az esztergomi időszakban. Ezt követően II. Ulászló király fokozatosan megfosztotta javaitól, s végül anyagi és hatalmi helyzete annyira megrendült, hogy kénytelen volt elhagyni az országot.

Iglau posztója a Magyar Királyságban című előadásában Mordovin Maxim a morvaországi Iglau (ma: Jihlava) városát hozta fel példaként arra, miként tud egy bányaváros bányáinak kimerülése után sikeresen egy teljesen más iparágra áttérni. A 14. század második felére megszerveződő iglaui textilipar termékei a 15. században már külföldi piacokon is megjelentek, többek között a Magyar Királyságban. A jó minőségű: kallózott, bolyhozott, nyírt és – feltehetően – színezett posztó a legolcsóbbak közé tartozott a magyar vámjegyzékek szerint. A Magyar Királyságban Iglau szövetei igler néven a 17. század első évtizedeiig kimutathatók. A harmincéves háború nem kímélte Iglaut sem, jelentős visszaesést okozva a textiliparában. Az írott források mellett jelentős információval bírnak a textilplombák is. Úgy tűnik, hogy ezek használatát a városban az 1520-as évektől vezették be. A Kárpát-medencéből jelenleg 41, Iglauhoz köthető plombát ismerünk. A legtöbb, 13 darab a pápai Fő téren került elő. A sünt ábrázoló iglaui plombák három minőségi szintet jeleznek, de statisztikailag még nem értékelhető a lelőhelyek jellege (falu, vár, város, végvár) és a posztóminőség közötti összefüggés.

Gál Judit Magyarország, a dalmáciai városok és Hum (Zahumjle) kapcsolata a 12–13. században című előadása az Árpád-kori Magyar Királyság és a vele szomszédos, tengermelléki szerb terület, Hum (Zahumlje) kapcsolatait vizsgálta. A római katolikus és ortodox kereszténység egyik határvidékén fekvő területen az egyházon keresztül történő befolyásszerzés a visszaszorulóban lévő római katolikus hit és a gyengülő helyi egyházszervezet miatt nem volt lehetséges, nem meglepő ezért, hogy jelentős egyházi kapcsolatokat nem is lehet kimutatni. Világi kérdések esetén más volt a helyzet. Az előadás rámutatott arra, hogy a 12. század végétől kezdve, a folytonos trónharcokkal terhelt történetű tengermelléki szerb terület nyugati részén hűbéri kapcsolatokon keresztül magyar befolyás érvényesült. A magyar uralkodók által támogatott felek, amikor éppen kiszorultak birtokaikról, Dalmáciában kaptak menedéket és birtokokat is, illetve részt vettek a helyi városok gazdasági-politikai életében.

Benda Judit a Buda Váralja, a város gazdasági tükörképe című előadásában összefoglalta a középkori Buda városának suburbiumáról, azaz Váralja városrészének gazdaságáról az írott forrásokból és a régészeti ásatásokból származó ismereteket. A Váralját kőfal vette körül, polgárai Buda városának teljes jogú polgárai voltak. A suburbium négy kisebb negyedből állt: Szentpéter, Szentistván, Taschental és Tótfalu. A legjelentősebb a Szentpéter városrész volt, itt állt a plébánia is, és itt lakott a legtöbb polgár. Piacterén sokadalmat is tartottak, itt húzódott a mészárosok és a molnárok utcája. Hetipiaca Szentistván városrésznek is volt, ráadásul itt állt a város árulerakata a 15. század végén. A területet elsősorban halászok és takácsok lakták. A Taschental és a Tótfalu városrészekben elsősorban gyümölcsöskertek és kisebb majorságok voltak, lakóik egyszerűbb polgárok és napszámosok. A Váralján a felsoroltakon túl két kolostor (karmelita és ágostonos), két kádfürdő, ispotály és vendégfogadók szolgálták ki a lakosság és az átutazók igényeit.

Faragó Dávid a Nagyszombati városkapitányok a 15–16. században. Kérdések és lehetőségek című előadásában megállapította, hogy a forrásokban capitaneus civitatis címmel illetett személyek két csoportba különíthetők el: városkapitányok és királyi kapitányok. Az 1402-től forrásadatolható városkapitány egyben a város esküdtje, tehát a belső tanács tagja volt, az 1470-es évekre pedig a bírót követve rangban a város második számú tisztségviselőjévé vált. A tisztség betöltői a városi elit tagjai közül kerültek ki. A királyi kapitányok 1434-től azonban csak bizonyos időközönként adatolhatók. 1437–1462 között Pozsony megyében is birtokos bárók zálogbirtokosként viselték a tisztséget, amelyet Mátyás uralma idején az uralkodó által kinevezett (kis)birtokos, bárói tisztséget nem viselő tagjai töltöttek be (1462–1463, 1468–1471, 1488–1489/90).

1616-ban Selmecbánya város tanácsa megbízta belső tanácsosáinak egyikét, Caspar Pistoriust, hogy a városházán található fekete ládában őrzött iratokat átnézze és rendezze. A munka során elkészült regisztrumot – amely kronológikus rendben számozza be a ládában található, 1275–1588. között keletkezett okleveleket, mellékelve azok rövid tartalmi kivonatát, feltüntetve a források jellegét, keletkezési évüket, az irathordozó anyagát, a megpecsételés módját, illetve azt, hogy eredetiben, avagy átírás, esetleg másolat formájában kerültek-e a fekete ládába – Selmecbánya egy 17. századi, a település kiváltságait tartalmazó városkönyvének utolsó oldalaira jegyezték be. A ládában összegyűlt, középkorra vonatkozó eredeti vagy átírásban fennmaradt majd félszáz irat döntő többsége 1464 és 1526 között keletkezett, s mind a mai napig kutatható, kisebb része azonban eddig ismeretlen volt a kutatás előtt. Arra is akad azonban példa, hogy a regisztrum készítője egyes kivonatok mellé maga írt olyan megjegyzéseket, amelyek például a középkori település topográfiájához vagy az 1440-es évek eseményeihez szolgálnak forrásul, miként arról Skorka Renáta A selmeci fekete láda című előadásában részletesen hallhattak a konferencia résztvevői.