A HUN-REN Bölcsészettudományi Kutatóközpont és a Nemzeti Emlékezet Bizottsága közötti együttműködés keretében 2014 őszén alakult meg a Vidéktörténeti Kutatócsoport. A kutatói közösség a tízéves jubileum alkalmából 2024. december 4–5-én kétnapos, 18 előadást tartalmazó, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem társrendezésében megvalósuló konferencián mutatta be az eddig megtett út állomásait és legfrissebb eredményeit.
Köszöntőjében Birher Nándor, a PPKE Bölcsészet- és Társadalomtudományi Karának dékánja a vidék és a város társadalma közötti, már Arisztotelész által észlelt különbségek tudatosításának fontosságára hívta fel a figyelmet. Az ezt követő, Csikós Gábor által moderált kerekasztal-beszélgetésen a kutatócsoport alapítói – Földváryné Kiss Réka, a NEB elnöke, Fodor Pál címzetes főigazgató, intézetünk kutatóprofesszora, Balogh Balázs, a HUN-REN Bölcsészettudományi Kutatóközpont főigazgatója, a HUN-REN BTK Néprajztudományi Intézet igazgatója és Ö. Kovács József, a PPKE BTK professzora – vallottak a vidékkel kapcsolatos megéléseikről és a vidéktörténet által inspirált kutatói látásmódról.
Fotó: PPKE BTK, Juhász Zsófia Vanessza
Intézetünk munkatársai közül elsőként Horváth Gergely Krisztián tudományos főmunkatárs, kutatócsoport-vezető tartott előadást Vallásosság falun az 1960–1970-es években címmel, amelyben arra kereste a választ, hogy miként magyarázhatók a magyar társadalomban a vallásosság, az egyházak jelenléte terén e két évtizedben megfigyelhető ellentétes tendenciák. Az MSZMP egyházakkal és vallásossággal kapcsolatos reprezentatív dokumentumai (PB-határozatok, kongresszusi jegyzőkönyvek) alapján úgy tűnik, hogy a vallásgyakorlás irányában tett engedmények valójában nem voltak ellentmondásban a hosszú távú célokkal: a vallás elhalása, a társadalom teljes körű szekularizációjának víziója szemszögéből a pártállam nem látta veszélyeztetve a pozícióit, miközben taktikája rövid távon fontos és konkrét külpolitikai előnyökkel járt. Az előadó felhívta a figyelmet a pártállam várakozásait megerősítő korai vallásszociológiai vizsgálatok falun is erőteljes szekularizációt jelző eredményeire is. E tendenciákkal összhangban állnak a katolikus egyházban egyházközségenként vezetett hitéleti jelentések adatai, amelynek eleddig kiaknázatlan forráscsoportja óriási jelentőségű a falvakban végbement szekularizációs folyamatok feltárásában.
Horváth Gergely Krisztián a Vidéktörténeti Kutatócsoport tízéves jubileumi konferenciáján. Fotó: PPKE BTK, Juhász Zsófia Vanessza
Csikós Gábor tudományos munkatárs „Szüleim álmai kezdenek egyre zaklatottabbá válni” – A kollektivizálás és a társadalompatológiák lehetséges összefüggései című előadásának központi kérdése az volt, hogy az európai összehasonlításban is kirívó hazai társadalompatológiai jelenségek (neurózis, alkoholizmus, öngyilkosság) a modernizáció árnyoldalát jelentik-e, vagy azonosíthatók politikai hatások is a kedvezőtlen mutatók mögött. Csikós bemutatta, hogy a statisztikai adatok a falvak esetében az országos tendenciáknál is negatívabb folyamatokat jeleznek. Elemzéséhez felhasználta a kommunista ideológiai keretet (amely hangsúlyosan törekedett a parasztság mentalitásának átalakítására) és a kortárs nyilvánosságban megjelenő elemzéseket (amelyek a kollektivizálás időszakában jelölik ki a társadalompatológiák drasztikus növekedésének kezdetét). Forrásértéküket tekintve fontosnak tűnik, hogy a kortárs nyugati elemzők írásaikban a magyarországi kollégáiknál nyíltabban fejezhették ki társadalomkritikai gondolataikat. Előadása zárásaként egy elmegyógyintézeti ápoltnak a hetvenes évek közepén lejegyzett életútja alapján rekonstruálta, hogy a társadalmi hatások (világháború, kollektivizálás) miként jelöltek ki patológiába vezető utakat egy család számára, amelynek konfliktusait a családtagok szerencsétlen döntései is alakították.
A konferencia második napján a Lokalitások, életvilágok, településpolitika című szekcióban Völgyesi Orsolya tudományos főmunkatárs Az átalakulás ára. Mezőfalva az 1960–1970-es években című előadása a Fejér megyei település beruházásainak, infrastrukturális fejlesztésének alakulását mutatta be a községi vb-jegyzőkönyvek felhasználásával. A közel 5000 fős Mezőfalvát (1951-ig: Herczegfalva) a településpolitika nem ítélte sorvadásra, sőt 1973-tól alsófokú központ lett. Feladatai tehát megnőttek, ugyanakkor az évtizedek óta szükséges fejlesztések forráshiány miatt rendre elmaradtak (iskolai napköziotthon, könyvtár, művelődési ház, új ABC, gyógyszertár és egészségközpont) vagy csak igen nehézkesen haladtak (törpevízmű megépítése, óvodafelújítás, a bölcsőde megfelelő elhelyezése). A vizsgált időszakban a források szűkössége miatt tehát alapvetően a stagnálás jellemezte a települést és annak intézményrendszerét. Mezőfalvának és általában a községeknek a beruházásokhoz szükséges eszközök előteremtése érdekében nagymértékben támaszkodniuk kellett a helyi forrásokra: az ott működő gazdasági egységek (téesz, állami gazdaság, KTSZ, ÁFÉSZ) hozzájárulásaira, valamint a lakosság anyagi áldozatvállalására és társadalmi munkájára. A korszakban tehát a településfejlesztés feladatainak egy részét elegendő forrás híján – Vági Gábor szociológus szavaival élve – „a kényszerű szűkösség fenntartásával” tudatosan az alacsonyabb státuszú települések lakóira hárították. Az ebből fakadó feszültség egyértelműen érzékelhető Mezőfalva vb-jegyzőkönyveiben is. Az állami és tanácsi költségvetés tehermentesítése, az oktatási, kulturális és szociális intézmények működtetése és fejlesztése, a közterületek rendben tartása pedig a helyi vállalatoktól történő forrásátvétel vagy egyéb jellegű segítségük igénybevétele révén valósult meg anélkül, hogy ez – szintén Vági Gábort idézve – „szabályozott és garantált” jelleget kapott volna.
Völgyesi Orsolya a Vidéktörténeti Kutatócsoport tízéves jubileumi konferenciáján. Fotó: PPKE BTK, Juhász Zsófia Vanessza
