A Lendület Középkori Magyar Gazdaságtörténet Kutatócsoport Havi Színes címmel indított rovatának májusi számában kutatócsoportunk tagja, Kovács Enikő A szomszéd pénze mindig kéne – pénzérmék utánzása a középkorban című írását közöljük.

 A szomszéd pénze mindig kéne – pénzérmék utánzása a középkorban

Szinte már elcsépelt mondat, hogy a pénzhamisítás egyidős a pénzveréssel. Az jóval kevesebbszer hangzik el, hogy ugyanez elmondható a másolásról is. A kettő közötti lényeges különbség, hogy hamisításról akkor beszélünk, ha a pénzverés arra feljogosító engedély nélkül, tehát jogtalanul történik. Ezzel szemben utánzásnak azt nevezzük, amikor a pénzt kibocsátó személy ugyan rendelkezik pénzverési joggal, de egy másik, jellemzően külföldi kibocsátó érméit mintául véve készítteti el a sajátjait.
Míg az előbbit mint jogbitorlást a kezdetektől fogva büntették, addig a másolás már az ókortól a pénzverés alakulásának alapvető mozgatórugója volt. Ennek törvényszerűsége több okra vezethető vissza. Egyrészt az új dolgok kifejlesztéséhez több idő és forrásbefektetés szükséges, mint egy már bevált szokás átvételéhez. Ezen logika alapján terjedt el maga a vert pénz, majd az újkorban a papírpénz használata is. Az is felerősítette ezt a jelenséget, hogy a középkorban csupán egy szűk réteg értett a pénzveréshez, akik gyakran költöztek az egyik bányavidékről vagy verdéből a másikba a nagyobb haszon reményében. II. Lajos (1516–1526) magyar királyról és feleségéről is tudjuk, hogy sziléziai, osztrák és itáliai pénzverőket csábított a Magyar Királyságba. A költöző szakemberek vitték magukkal az előző helyen szerzett szakmai tudást, az úgynevezett know howt, ami közvetlen befolyással volt az új helyen végzett munkájukra. Az osztrák pénzverés hajnalán, a 12. században például regensburgi szakemberekkel dolgoztattak, akik nemcsak a technikai tudást ültették át az új veretekre, hanem a korábban alkalmazott egyik jellegzetes éremképet (a karoling templomábrázolást) is egy az egyben átmásolták az új megrendelő pénzeire.
A másolás másik jelentős oka a már jól bevált pénzekbe vetett bizalom. A középkori ember az általa használt pénzeket a könnyen felismerhető éremképek alapján azonosította. I. (Nagy) Lajos (1342–1382) Szent László alakját ábrázoló ezüst dénárjával például bardus néven találkozhatunk az írott forrásokban, ami a szent király fegyverére utal (1. kép). Ilyen közegben a jellegzetes külső jegyek összefonódtak az adott érméhez kapcsolódó jó hírnévvel, amely bizalmat kölcsönzött a másolatnak is.
Így tehát több szempontból is logikus lépés volt egy máshol már jól bevált pénznemet és annak kinézetét átvenni. Egy új pénzverés indítása, vagy egy új címlet bevezetése gyakran kezdődött így Európa-szerte.Szent István (1000–1038) is sógora, IV. Henrik bajor herceg (995–1004, 1009–1017) regensburgi dénárjairól vett mintát az első magyar pénzek kinézetéhez. (2. kép) Hasonlóképp járt úton indult el a 700 éves magyar aranyforint története is. I. Károly (1301–1342) az akkorra már nemzetközi hírnévnek örvendő firenzei aranypénzt (fiorino doro), másolta le egy az egyben. Megegyezett a méretük, aranytartalmuk, de még az éremképeik – a firenzei liliom és a város védőszentje, Keresztelő Szent János alakja – is. Mindössze a városra utaló köriratokat váltotta fel Magyarország és Károly megnevezése. (3-4. kép)
Az utánzatnak jellemzően kétféle jövője lehetett.Ha a kibocsátónak nem állt rendelkezésére az értékálló pénzekhez szükséges gazdasági háttér – itt elsősorban a megfelelő mennyiségű nemesfém értendő –, akkor rövid időn belül elhalt a próbálkozás. Ha viszont sikerült elég hosszú ideig fenntartani a kibocsátást, és az új pénz a maga jogán is hírnevet szerezett, a kölcsönvett motívumok helyét saját elemek vették át. A magyar forint esetében ez I. Károly fia, I. Lajos uralkodása alatt következett be, aki fokozatosan lecserélte a firenzei éremképeket a dinasztiára és a Magyar Királyságra utaló motívumokra: a város jelképe, a liliom helyett a magyar–Anjou címer, Keresztelő Szent János helyett pedig Szent László alakja díszítette a pénzeit. (5. kép)
A saját arculat kialakítása kellően széleskörű hírnév mellett egy körforgási mintát eredményezett. Az egykori utánzat immáron egyedi, beazonosítható elemei ugyanúgy másolásnak eshettek áldozatul, mint annak idején az előképé. A másolatból így vált másolt, és kezdődött a kör elölről. A 11. századi magyar vereteknek például ismerjük utánzatait a korban a Magyarországgal szoros kereskedelmi kapcsolatban álló skandináv területről. Erre a sorsra jutott a magyar aranyforint is, amely a bőséges körmöcbányai aranytermelésnek köszönhetően nemhogy versenyképessé, de a jó pénz szinonimájává tudott válni. Másolása éppen ezért már akkor megkezdődött, mikor az első jellegzetességek megjelentek rajta. Az átmeneti, csupán az előlapi címert illetően átalakított aranyforintnak is készült már utánzata. A 16–17. században tetőzött a magyar mintára vert aranypénzek divatja itáliai és németalföldi gócpontokkal. Az utánzás ismétlődő körforgásába illeszkedve eltérő utat jártak be minőségüktől függően. Az itáliai ongarok nemesfémtartalma változó volt, így sosem léptek túl a helyi veretek szintjén, a stabil ötvözetű holland dukátokkal viszont egy újabb ciklus vette kezdetét. (6. kép)
A másolás mértéke széles skálán mozgott. Bizonyos esetekben, mint az aranyforintoknál, szinte a megtévesztésig pontos utánzatokat készítettek. Máskor viszont csupán az ikonikus éremképeket ültették át a helyi pénzekre, de már a saját verdei stílusnyelvet alkalmazva. Ez utóbbiról beszélhetünk az államalapítás körüli pénzverés esetében is: míg a bajor előképeken a timpanonos karoling templom egyenes vonalvezetésű, addig Szent István veretein a honfoglaló és kalandozó ötvösség indás-palmettás motívumaival jelenik meg. Hasonló folyamat ment végbe a 13. században is, amikor a magyarországi forgalomban szép számmal előforduló és szívesen használt karintiai, kölni és bécsi dénárok éremképei köszönnek vissza a magyar királyi dénárokról is, de helyi stílusban és méretben kialakítva. (7. kép)
A különféle kibocsátók pénzeinek közvetlen egymásra hatása tehát a középkori viszonyok között tökéletesen megszokott volt. Ez által fejlődött a címlet, a kinézet és a technológia terén is. A nemzeti valuták és a modern központi szabályozás rendszere azonban már sokkal szigorúbban tekint a kérdésre. A helyi törvények rendszerint külön kritériumokhoz és engedélyeztetéshez kötik az utánzatok készítését (Magyarországon érmék esetében: 42/2024. [IX. 19.] Magyar Nemzeti Bank [MNB] rendelet, bankjegyek esetében: 43/2024. [IX. 19.] MNB rendelet), és részleteik szerzői jogi védelem alá esnek.

Kovács Enikő

A cikk elkészítést az NKFIH TKP-2021-NKTA-15. sz. projekt támogatta.

Kezdőképünkön: I. (Szent) Engelbert kölni érsek (1216–1225) dénárja (Magyar Nemzeti Múzeum, fotó: Gedai Csaba, Nagy Zoltán)

Felhasznált irodalom
Gedai István: Megjegyzések Szent István Huszár No. 2. denárának ábráihoz. Numizmatikai Közlöny 106–107 (2007–2008), 223–224.
Kovács Enikő: II. András és a kölni denárok. In: Tóth Csaba (szerk.): „Napról napra virágzó szorgalommal” - Tanulmányok Gedai István 90. születésnapjára. Budapest 2024.
Kovács László: A kora-Árpád-kori pénzverésről. Budapest 1997.
Tóth Csaba: Bardus, grossus, florenus. Pénzverés az Anjouk Magyarországán. Budapest 2020.
Tóth Csaba: Pénzek színes világa. Budapest 2020.
Johannes Hartner: Die Grafen und Äbte von Formbach. Ihr möglicher Einfluss auf die Monetarisierung der Bayerischen Ostmark im 12. Jahrhundert. Folia Numismatica Supplementum ad Acta Musei Moraviae 31 (2017):2, 207–226.
42/2024. (IX. 19.) MNB rendelet (https://njt.jog.gov.hu/jogszabaly/2024-42-20-2C)
43/2024. (IX. 19.) MNB rendelet (https://net.jogtar.hu/jogszabaly?docid=a2400043.mnb&utm_source=chatgpt.com)