Online kiadványok

Részlet az előszóból: „Tapasztalat, hogy az út végén összegezhetők leginkább a tanulságok, értékelhetők a kiemelkedő állomások. A magyarországi török uralom 150 esztendejének vége felé, 1682–1684 táján készíthetünk efféle számvetést Európáról és Magyarországról. Mindkettő különös helyzetbe került a 17. század utolsó harmadában. A kontinens több évszázados »készülődés«: hosszú távon zajló gazdasági és hadügyi folyamatok, rövid kifutású, egy-két évtizedes hatalmi, politikai küzdelmek és diplomáciai előkészületek után végre megteremtette a török elleni eredményes fellépés szükséges (de korántsem teljes körű) feltételeit. Ugyanakkor két évszázadon át a »kereszténység védőbástyája«-ként emlegetett Magyar Királyságról Európa-szerte elhangzott a megbélyegző kijelentés is: »Magyarország a kereszténység ellensége.« Hogyan történhetett ez? Miért jutottak a 17. század végi magyarok a belső meghasonlottság és egymásnak feszülés olyan nagyfokú kuruc–labanc állapotába, hogy a várva várt török elleni felszabadító háború kezdetén – ha csak egyetlen történelmi pillanatra is – kardot húztak az »ősellenség« oldalán törvényesen megkoronázott uralkodójuk és az értük összefogott, szövetséges hatalmak ellen? A históriai »színjáték« harmadik főszereplője, az Oszmán Birodalom, szinte »észrevétlenül meghúzódott« a háttérben, holott éppen ő juttatta Magyarországot ebbe a helyzetbe, miközben kitartóan és módszeresen előkészítette Bécs második, 1683. évi ostromát. Úgy gondoljuk, hogy a 17. századi történelmünkkel foglalkozó kutató kevés olyan izgalmas feladatot, tudományos célkitűzést vállalhat magára, mint amilyen ennek a sokrétű kérdésnek a vizsgálata.”

A kötet Varga János (1927–2008) történész akadémikus, a Magyar Országos Levéltár egykori főigazgatója postumus munkája. Közel hat évtizedes kutatói pályája során Varga Jánost három nagy témakör foglalkoztatta: a jobbágyság történetének a kora újkori változásoktól a jobbágyrendszer megszűnéséig terjedő utolsó három évszázada, a reformkor, valamint az 1848/49-es forradalom és szabadságharc. Jól ismert és sokat forgatott könyvei, tanulmányai ezekről szólnak. Élete utolsó évtizedében a három érdeklődési terület kiegészült egy negyedik témával. 1999. május 20-án rendes akadémiai tagsági székfoglalóját Földeskü. Határviták lezárása a 12–15. században címmel tartotta meg. Egy régóta ismert, de részleteiben még feltáratlan középkori téma feldolgozására vállalkozott ekkor, és érdeklődése a középkor iránt tartósnak bizonyult. Életének utolsó évtizedét Varga János e témának szentelte. Felelevenítette egyetemi tanulmányainak vonatkozó részét, belevetette magát az Árpád-kor hatalmas irodalmának és forrásanyagának tanulmányozásába. Munkálkodása során három nagy tanulmányt írt az Árpád-kori társadalomtörténet régóta vitatott kérdéseiről. A királyi serviensekről, illetve a szabad dénárokat fizető társadalmi csoportokról szóló munkája a Levéltári Közleményekben és az Agrártörténeti Szemlében jelent meg. Ezekhez csatlakozott a trilógia záró alkotóeleme és egyben a szerző utolsó alkotása, az MTA Történettudományi Intézete által kiadott „A keltjobbágyfiúk legendája” című kötet, amely a jobbágyság korai történetét taglalja. A nagyobb lélegzetű tanulmányt Kubinyi András lektorálta. Varga János halála után a szerző által korrigált kéziratot Solymosi László rendezte sajtó alá. A kötet végén bibliográfia tájékoztat Varga János immár lezárult gazdag életművéről.

Részlet a szerző bevezetőjéből: „A hatalmas forrásanyag áttekintésénél, feldolgozásánál elsősorban annak megállapítására törekszem, hogy a politikai erők mely történelmi figurákat méltatták rendszeresen: e személyek voltak ugyanis panteonjaik alakjai. Így e vizsgálatoknál főleg a különböző méltatássorozatokat elemzem (pl. képsorozatokat, a pártnaptárak »forradalmi naptár«-részeit, a tanácsköztársasági intézményátnevezéseket vagy az ekkor kiadott bélyegsorozatot). A különböző sorozatok, a többféle méltatási eljárás, illetve elemzéseik összesítése végül azt is megmutatja, hogy egy-egy időszakban mely történelmi figurák hol helyezkedtek el e csoportok panteonjaiban. A különféle források együttes vizsgálatával pedig lehetővé válik a méltatások közötti összefüggések megállapítása is: így pl. egy történelmi alaknak a Népszava lapjain közzétett értékelése megmutatja azt, hogy az illetőt miért méltatták a Népszava-naptárak »forradalmi naptár«-aiban. – Hasonló eljárásokkal igyekszem megállapítani azt is, hogy mely történelmi alakokat utasították el e politikai erők propagandájukban. A vizsgálatok során törekszem annak feltárására is, hogy egy-egy történelmiszemélyiség-ábrázolás – rejtetten vagy kimondva – milyen aktuálpolitikai célokat szolgált, esetleg konkrétan mire buzdította a megcélzott közönséget.”

Részlet a Bevezetésből: "A szervezett, intézményesített árucsere színterei a vásárok voltak, melyekkel a magyarság még a honfoglalást megelõzõen ismerkedett meg. Ezt bizonyítja a magyar vásár szó is, mely iráni eredetû, és egyike az írott szövegekben legrégebbrõl ismert magyar szavaknak: elõször 1055-ben a tihanyi (Mortis uuasara kuta rea), majd 1075-ben a garamszentbenedeki alapítólevélben (quod vocatur Hungarice Zobuzlou wasar) fordul elõ. A vásárok békéjét, az árucsere tisztaságát a király garantálta, mindezért cserébe pedig már I. (Szent) István uralkodása óta vámot vetettek ki. Kezdetben e vásárokat a hét elsõ napján (feria prima, dies dominica) tartották, erre utal magyar elnevezése is: vasárnap. Mivel a templomba járást Szent István szigorúan ellenõriztette, a vásár is könnyen ellenõrizhetõvé vált. A vásárok biztosították egyedül a vevõnek, legyen az akár kereskedõ vagy felhasználó, hogy nem lopott árut vásárol, éppen ezért már I. (Szent) László tiltotta a vásárokon kívül még a saját áru eladását is. Így legkésõbb a 11. század végére az árucsere egyetlen színterévé a vásárok váltak."

Részlet az Előszóból: "Szentpétery Imre „Az Árpád-házi királyok okleveleinek kritikai jegyzéke” munkálataival párhuzamosan belekezdett a korszak hercegi, hercegnõi és királynéi okleveleinek összegyûjtésébe, azoknak a királyiakhoz hasonló jellegû számbavétele és feldolgozása érdekében. A kézirat el is készült, de meg nem jelent. Magam 1998-ban kezdtem hozzá, hogy kiegészítsem és kiadásra elõkészítsem a kéziratot. A kutatás során megtörtént a teljes anyag összegyûjtése, a regeszták, valamint a levéltári és könyvészeti adatokat rögzítõ apparátus elkészítése, továbbá az esetleges forráskritikai megjegyzések kidolgozása, valamint sor került a mutató elkészítésére. Ezekkel a munkálatokkal párhuzamosan levéltári kutatásokat folytattam a Magyar Országos Levéltárban (Budapest), valamint más hazai és külföldi levéltárakban (Esztergomban, Veszprémben, Zágrábban, Pozsonyban, Lõcsén stb.) az eredetiben fennmaradt oklevelek ellenõrzése érdekében. Az elkészült kézirat véglegesítése azonban — más elfoglaltságaim miatt — hosszú évekig váratott magára. A késedelem nem vált a munka kárára, mivel az elmúlt évek során számos oklevéllel sikerült kiegészíteni a korábban gyûjtött anyagot, illetve néhány idõközben megjelent forráspublikáció beépítésével a kritikai apparátus megújítására is sor kerülhetett."

Részlet a szerző előszavából: „… az 1980-as évek második felében kezdtem a várjobbágyság történetével foglalkozni. Eredményeimet 1993-ban »A várjobbágyi birtoklás és társadalmi háttere Magyarországon a 11–14. században« című kandidátusi értekezésemben bocsátottam a szakmai közvélemény ítélete elé, s jelen kötet gerincét ennek a disszertációnak a szövege alkotja. … A kötet anyagának összeállítása során ugyanakkor – ha azt szükségesnek találtam – a már megjelent részleteket is átdolgoztam, illetve olyan fejezetek beillesztésére is sor került, amelyek a disszertációban nem kaptak helyet, s ez idáig a fiókomban lapultak. … Kézai … szerint »a várjobbágyok pedig szegény nemesek, akik a királyhoz fordultak, s az földet osztott nekik a várföldekből, hogy a vár hűbérbirtokait és a várat háború idején védelmezzék«. A várjobbágyok – a szent király szabadjai – azonban sem nemesek, sem hűbéresek nem voltak, s többségük még csak szegénynek sem mondható. Jelen kötet annak bemutatására vállalkozik, hogy valójában kik voltak a várjobbágyok – annak megítélése azonban, hogy ezt a célt sikerült-e elérni, az olvasóra tartozik.”

Részlet a bevezetőből: „Az Árpád-kori királynék kérdése soha nem tartozott s most sem sorolható a magyar történetírás divatos témái közé... a királynéi intézménnyel szemben egyfajta tartózkodó magatartás jellemzi a magyar történetírást, ami kiváltképpen szembetűnő az Árpád-kort illetően, amely egyébként köztudottan a magyar középkor leginkább kutatott időszaka. A helyzet kialakulásának okait nehéz lenne pontosan megjelölni, az azonban megkockáztatható: minden bizonnyal közrejátszott benne az a körülmény, hogy a források a legkevésbé sem kényeztetik el a téma kutatóját. Az elbeszélő források alig-alig tartalmaznak értékelhető adatokat a királynékkal kapcsolatban, nem csodálható tehát, hogy a Közép- és Kelet-Európa királynéit a korai középkor krónikásai által tartott tükörben vizsgáló tanulmányban csupán utalásszerűen találkozunk magyar anyaggal, s a szerző a német, a cseh, a lengyel és az orosz jelenségek bemutatására korlátozta erőfeszítéseit. Jelen értekezés az Árpád-kori királynéi intézmény vizsgálatát tűzte ki célul, így elvileg a korszak valamennyi királynéjának története — az általuk, illetve a velük megtörténtek — alkotják azt a »nyersanyag«-ot, amelyet a munka feldolgoz.”

Részlet az előszóból: „A IV. Béla és idősebb fia, István közötti, hol politikai, hol katonai eszközökkel vívott összecsapást több szempontból is különleges hely illeti meg az Árpádok belviszályainak sorában. Ez volt mindenekelőtt az utolsó az efféle konfliktusok között. A későbbiekben ugyan többször is kialakult a lehetősége annak, hogy a dinasztia valamelyik, többnyire gyermekkorban lévő tagjának előtérbe állításával hasonló zavarokat támasszanak a királyi hatalom ellenfelei, azonban sem László trónörökös (a későbbi IV. László király) 1272. évi, sem öccse, András herceg 1274. évi elrablása nem járt ilyen következménnyel — az előbbi esetben az uralkodó, V. István halála, az utóbbiban pedig a herceg gyors kiszabadítása vetett véget a próbálkozásnak —, de nem tekinthető többnek tétova kísérletnél az 1290-ben III. András néven trónra lépő velencei András herceg 1278. évi magyarországi szereplése sem, míg a magát 1290-ben András hercegnek — IV. László valójában 1278-ban meghalt öccsének — mondó személy, aki III. András ellenében tartott volna igényt a magyar trónra, minden bizonnyal kalandor volt, s életével fizetett merész vállalkozása kudarcáért mielőtt még komolyabb bajt idézhetett volna elő. Ez az a belviszály továbbá, amelyről a legtöbb ismeret áll a rendelkezésünkre. Míg a korábbi hasonló események nagyobb részt egy vagy több elbeszélő forrás hosszabb-rövidebb tudósítása, esetleg néhány — olykor azonban csupán egyetlen — oklevél szűkszavú utalása alapján vizsgálhatók, ez esetben több mint félszáz oklevél tartalmaz adatokat a történtekre vonatkozóan, további okmányok pedig az előzményekről és a következményekről tájékoztatnak.”

2011-ben került először megrendezésre a magyar őstörténet nemzetközi régészeti kutatási fóruma, amelyből konferenciasorozat nőtt ki. A 2018 októberében Kazanyban, illetve Bolgarban tartott 4. magyar őstörténeti konferencia 28 cikket tartalmaz a korai magyar történelem régészeti vonatkozásairól tágabb kitekintésében Dél-Szibéria füves sztyeppéjétől egészen a Kárpátokig. A közel 300 oldalas munka jól bemutatja, hogy a magyar őstörténet egy nemzetközileg fontos és sokrétű tudományos kérdés.