Online kiadványok

16. századi Oszmán Birodalom legfontosabb kormányzati szerve a szultáni vagy államtanács (díván-i hümájún) volt, amely az uralkodó nevében a legfőbb törvényhozó, végrehajtó és bírói hatalmat gyakorolta. A tanács napirendjére a legkülönbözőbb témák kerülhettek, a nagypolitikától a legkisebb helyi jogsértésekig. A testület döntéseit a szultán nevében kibocsátott parancsokban (hüküm, fermán, emr) rögzítették, amelyek a törvény erejével bírtak. A rendeleteket nem csupán a kérdésben érdekelteknek küldték el, hanem némileg lerövidítve külön kötetekbe, az úgynevezett mühimme defterikbe is bejegyezték. E regisztrumokat a dívánban őrizték, hogy szükség esetén bármelyik határozatot visszakereshessék bennük. Nincs még egy olyan török forrásfajta, amely ezekhez fogható, széles körű információkkal szolgálna a hódoltság kori Oszmán Birodalom megismeréséhez. A könyv az első két legkorábbi kötet Magyarországra vonatkozó anyagát közli eredetiben (latin betűs átírásban), igen részletes magyar nyelvű összefoglalók kíséretében. A források jelentőségét növeli, hogy a török hódoltság kialakításának sorsdöntő éveiből maradtak ránk.

One of the chief endeavours of this book is to make some results of the Hungarian historiography dealing with the 16th century available for international scholarship. While the achievements of the Hungarian Turkologists generally reach the wider public, due to the international character of their field of studies, the accumulated knowledge of „ordinary” historians studying mostly „national” subjects could not become common property since their works had rarely been translated into foreign languages. Nevertheless, national historiography can clarify important details and add considerably to the better understanding of the political and military events of the Süleymanic era.

Reichte eine Doppelvermählung im Wiener Stephansdom im Jahre 1515 aus, um die Habsburgermonarchie innerhalb eines Jahrzehnts hervorzubringen? Wie sah ein Gipfeltreffen im 16. Jahrhundert aus? Die Referenten der Tagung, die am 500. Jahrestag der Hochzeitsverträge veranstaltet wurde, suchten Antworten auf diese Fragen. Ihre Beiträge werden in diesem Band vorgestellt.

Géza Hegyei (1863 – 1926) received his first piano lessons from Henrik Gobbi, one of Liszt’s students, before fate finally led him to the tutelage of Ferenc (Franz) Liszt himself at the Hungarian National Music Academy in Budapest. Upon the invitation of György Klapka, the hero of the 1848 – 49 Hungarian Revolution, Hegyei gave his first concert in Constantinople at the Club Teutonia in January 1888. Almost two years later he took to the stage in front of Sultan Abdulhamid II for the first time at the Yıldız Theater, after which he became a piano teacher to the Sultan’s family and Istanbul’s elite, a celebrated performer in Western music salons, and a regular at charity concerts throughout Istanbul.

This catalogue is based on the exhibition of the same name that was on display at Istanbul’s Clubhouse Teutonia in June 2023, the very place where Hegyei spent a significant portion of his artistic life in Turkey. 126 years after it first opened, Clubhouse Teutonia once again aquired its original architectural splendor as a result of extensive renovation work undertaken by the Orient-Institut Istanbul; these efforts have transformed the historic building into a humanities research center while at the same time honoring its rich legacy as a cultural venue in the metropolis of Istanbul.

Részlet az előszóból: „A II. Vatikáni Zsinat a katolikus egyház 20. századi történelmének talán legfontosabb eseménye. A nagy horderejű történés lehetséges megközelítési módjai közt az utóbbi években mind nagyobb teret kapnak azok a tanulmányok, amelyek az egyes országok püspökeinek és teológusainak részvételével, a zsinat munkájára tett hatásával foglalkoznak. Kötetünkkel ebbe a kutatási folyamatba kapcsolódunk bele, amikor a II. Vatikáni Zsinaton való magyar jelenlét történetének feldolgozását tűzzük ki célul. ... A magyar zsinati részvétel történetéről akkor kapunk reális képet, ha megkíséreljük a történés valamennyi szereplőjének motivációit és tevékenységét tisztázni. Mivel a zsinat alapvetően a katolikus egyház belső eseménye volt, mindenekelőtt a Szentszéknek és a zsinatot tartó világegyháznak szándékait kell megvizsgálnunk. Ebben elsősorban arra a kérdésre keressük a választ, hogyan illeszkedett a zsinat a Szentszék XXIII. János pápasága alatt megkezdett új keleti politikájába: azaz mit tett Róma, hogy kieszközölje a »vasfüggönyön« túli egyházak püspökeinek részvételét; hogyan kívánta felhasználni a zsinat kínálta találkozások lehetőségét a szocialista kormányokkal való kapcsolatfelvétel előkészítésére, Magyarország esetében pedig a kétoldalú tárgyalások megkezdésére; hogyan kívánta felhasználni személyes találkozásokat a főpapokkal a magyar egyház megerősítésére? A keleti politika összefüggésében kívánjuk a fentieken kívül elemezni a zsinat – részben társadalmi és politikai vonatkozású – tanítását, a megfogalmazott új szempontok kihatásait, azaz a keleti politika gyakorlatának és a zsinaton megfogalmazott elvi tanításnak a kölcsönhatását.”

A kötet Szigetvár 1556-os sikeres védelméről beszámoló szövegeket tartalmaz. Ezek egy része korábban is olvasható volt magyarul, a szövegek fele azonban itt jelenik meg először magyar nyelven. A nemzetközi publikumra való tekintettel ugyanakkor minden szöveg megtalálható eredeti nyelven (latin), illetve angol fordításban is. A kötetet térképmellékletek egészítik ki, illetve Kasza Péter és B. Szabó János tollából egy-egy előtanulmány, melyek a részint az ostrom irodalmi emlékezetét helyezik kontextusba, részint a eseménynek hadtörténeti megközelítését tartalmazzák.

Ez a könyv két önálló, de témáját és gondolatmenetét tekintve szorosan összetartozó, egymást kiegészítő tanulmányból, továbbá egy függelékből áll. Az első tanulmány – tudatosan kapcsolódva a magyar történettudomány un. Mohács-vitájához – arra tesz kísérletet, hogy a török fél szempontjából, s amennyire lehet, török források alapján adjon képet azokról a politikai törekvésekről és taktikai elgondolásokról, amelyek 1541-re elvezettek Magyarország egy részének török megszállásához. Az írást egy rövid historiográfiai áttekintés vezeti be, amely megmutatja, hogy a Magyarországot illető török szándékokról kifejtett új keletű nézetek jó részének megvannak a maga történelmi előzményei. Magam azokhoz a véleményekhez csatlakozom, amelyek szerint az oszmán birodalom mindig is - de Szulejmán kora óta különösen - Magyarország meghódítására törekedett, s az időnkénti visszavonulások vagy látványos engedmények azzal magyarázhatók, hogy a törökök itt is a terjeszkedés jól bevált fokozatos vagy lépcsőzetes módszerét alkalmazták. Az oszmán expanzió fő okait az oszmán társadalom dinamizmusában, a hatalmi szervezet belső erőviszonyaiban, a politikai hagyományok és az erőtudat együttesében látom, s igyekszem érzékeltetni, hogy ezek olyan kényszert jelentettek, amivel időnként még a vezetés is tehetetlenül állt szemben.

Részlet az Előszóból: „2001-ben jelent meg a Balassi Kiadónál a Szultán és az aranyalma (Tanulmányok az oszmán-török történelemről) című tanulmánygyűjteményem. Ebben azokból az írásaimból adtam közre válogatást, amelyek az »oszmán civilizáció Magyarországon kevéssé ismert vonásait« taglalták. Az azóta eltelt időben … igyekeztem szaporítani az ilyen tárgyú tanulmányok számát, hogy jobban megérthessem és másoknak is segítsek megérteni ennek a hosszú életű birodalomnak a »titkait«: hatalmi rendszerének és államigazgatásának működését, összetartó erejét, háborúinak mozgatórugóit, nehézkessége dacára is megőrzött megújulási képességét és a magyar életre gyakorolt hatását.”

A szerző eredeti források alapján az oszmán-török birodalom pénzügyi és igazgatási rendszerének átalakítását követi nyomon a 16. század végén és a 17. század elején. A változtatásokat az tette szükségessé, hogy a túlméretezett és túlköltekező állam költségvetése egyre nagyobb deficitet mutatott. A szerző kimutatja, hogy a korábban hanyatlási tüneteknek tartott jelenségek egy jól átgondolt „reformprogram” részei voltak, amelynek megvalósítása során lépésről lépésre lebontották a korábbi központosított, újraelosztó rendszert. Ennek részeként az állami funkciók jelentős részét privatizálták, az állami tisztségviselőket pedig arra kényszerítették, hogy vállal­kozókként lássák el feladataikat. A rendszer fenntartásához szükséges többletforrásokat másfelől az adórendszer gyökeres átalakításával teremtették elő, így a reform költségeit végső soron a termelő-adózó rétegekkel fizettették meg. A könyvnek az oszmán történelmen túlmutató, fontos következtetése, hogy egy állam modernizálását társadalmi modernizáció nélkül is végre lehet hajtani, de ennek az az ára, hogy a társadalom hosszú távon képtelenné válik a megújulásra. A szerző nemzetközi viszonylatban is újszerű kutatási eredményeit olvasmányos, élvezetes stílusban adja közre. A kötet nemcsak a szakemberek, hanem a muszlim világ, az állam és a modernizáció kérdései iránt érdeklődő közönség számára is hasznos olvasmányt kínál.

This book seeks to understand why the Ottoman Empire was constantly at war,  why it persistently attacked Hungary for more than a hundred years and why Ottoman leadership regarded Hungary, or more broadly, Central Europe as the most important of its frontlines in the early sixteenth century. The study’s primary aim is to offer a more realistic picture of the role of the Hungarian/Central European frontier in Ottoman politicomilitary planning. In doing so, the book attempts to show how the conflict in this region affected the fate of the Ottoman Empire in the long run and how a series of erroneous decisions on the part of the Ottoman court led to the failure of its universalist imperial programme. In addition, the author challenges some trends in recent historiography of the Ottoman Empire that go too far in entangling Ottoman and European history.