Térképek

A magyar királynét az Árpád-korban földek és jövedelmek illették meg. Ezek fedezték a királyné kiadásait: udvara fenntartását, valamint azoknak a tevékenységeknek a költségeit, amelyeket a kor elvárt a királynéktól, így az özvegyekről és az árvákról történő gondoskodást, az egyházak támogatását. Az 1. térkép az Árpád-korból ismert királynéi birtokokról adnak áttekintést. A királynéi birtokok tekintélyesnek mutatkozó mennyisége eltörpült a különböző birtokszervezetekhez tartozó királyi birtokok nagysága mellett, ám relatív súlya mégsem becsülhető le, hiszen jelentősen felülmúlja a leggazdagabb egyházi intézmények – az esztergomi érsekség, a székesfehérvári káptalan vagy a pannonhalmi apátság – birtokállományát. Nem kétséges, hogy a királynékat az ország legnagyobb birtokosai között kell számon tartanunk.

A szervezett, intézményesített árucsere színterei a vásárok voltak, melyekkel a magyarság még a honfoglalást megelőzően ismerkedett meg. Ezt bizonyítja a magyar vásár szó is, mely iráni eredetű, és egyike az írott szövegekben legrégebbről ismert magyar szavaknak: először 1055-ben a tihanyi (Mortis uuasara kuta rea), majd 1075-ben a garamszentbenedeki alapítólevélben (quod vocatur Hungarice Zobuzlou wasar) fordul elő. Kezdetben a Magyar Királyság területén csak a király tarthatott vásárokat, a 13. századtól azonban egyre több – egyházi vagy világi – birtokos szerzett vásártartási jogot. Az uralkodó előjoga azonban annyiban fennmaradt, hogy vásárt csak király engedélyezhetett. A vásártartási jogot az oklevél kiállítását követően kihirdették, így mindazok, akik számára ez sérelmet jelentett, kifogással élhettek.

A történeti szakirodalomban és a tankönyvekben gyakran olvasható, hogy az Árpád-ház kihalása (1301) után a magyar trónt elfoglaló, a dél-itáliai Nápolyból érkező I. Károly király (1301–1342) uralkodása idején honfitársai közül egyedül a Drugetek futottak be fényes karriert Magyarországon. Ez igaz is, a térképek annak felméréséhez nyújtanak segítséget, hogy mekkora és milyen jellegű volt ez a karrier. A „Drugetek” alatt ebben az összefüggésben a család három tagját értjük: Fülöpöt († 1327), az öccsét, Jánost († 1334) és János legidősebb fiát, Vilmost († 1342). Fülöp 1300-ban, Károllyal együtt érkezett az országba, s végigharcolta az oligarchák leverése érdekében vívott háborúkat.

I. (Anjou) Károly (1301–1342) az oligarchák legyűrése során a kezére került várak némelyikét egy-egy megyéhez rendelte, s ettől fogva az adott megye ispánja a vár (vagy akár több vár) várnagya is volt egyúttal (ezek a várak szerepelnek a térképeken „ispánsági vár”-ként). Más várakat ellenben – legalábbis igazgatási szempontból – a király kiszakított annak a megyének a területéből, amelyben az feküdt, s az ilyen erősség várnagya a megyésispántól függetlenül kormányozta a várat és annak uradalmát (ezek a várak az „önálló várnagyság”-ok). Egyes várak esetében forrásaink nem elégségesek annak eldöntéséhez, hogy azokat miként illesztették be a rendszerbe („ismeretlen státusú királyi vár”). A tartományok (Erdély, Szlavónia) kormányzói (vajda, bán) felügyelték a tartományban fekvő királyi várakat, a 14. század közepétől voltak várai a székelyispánnak is. A király esetenként átengedett egy-egy várat a királynénak, ilyenkor az erősség élén álló várnagyot nem a király, hanem a királyné nevezte ki.

Kezdetben egy kamara működött a Magyar Királyságban, mégpedig Esztergomban, mely a királyság pénzügyei központjának tekinthető. Ezen kamara feladata többrétű volt: ide szállították a megyékből származó jövedelmeket, felügyelte a nemesércbányákat, itt folyt a pénzverés. A 13. század folyamán újabb kamarai központok kialakítására került sor. Az Árpád-kor végére legalább hat kamara működött a királyságban: 1. Esztergom-budai 2. szerémi 3. zágrábi 4. erdélyi 5. szepesi 6. szatmári. A kamarák közül két központban: Esztergom-Buda és Zágráb működött pénzverde, a többi kamara területén azonban nem. A kamarák kialakulásának okai: 1. egy adott terület önálló irányítás alatt állt, és az ott működő kincstár idővel kamaraként működött tovább (Szerém, Zágráb, Erdély) 2. a só- vagy nemesércbányászat miatt létesültek (Szatmár, Szepes).

1410 őszén a középkori Európa leghatalmasabb államalakulatának, a Német-római Birodalomnak a trónja Ruprecht római király halálával megüresedett. A hét birodalmi választófejedelem közül kettő Luxemburgi Zsigmond magyar uralkodót támogatta, a szavazatok többségét azonban a magyar király unokatestvére, Jodok morva őrgróf mondhatta magáénak. Zsigmond – kinek becsvágyát erősítette, hogy korábban nem csupán apja, IV. Károly (1346–1378), de egy ideig bátyja, Vencel (1376–1400) is viselte a római királyi méltóságot – kisajátította az apai örökséggel, a Brandenburgi Őrgrófsággal járó választójogot, amelynek birtokában, immáron három szavazattal kikiáltotta magát a birodalom uralkodójának.

Meglepő lehet a kijelentés, különösen a cím alapján, de hamarjában előre kell bocsátani, hogy Hunyadi Mátyás (1458–1490) uralkodása során egyetlen egy, klasszikus értelemben vett támadó hadjáratot sem indított az Oszmán Birodalom ellen. A fenti kijelentés annak fényében tűnhet furcsának, hogy Mátyás apja, a közismert és török elleni védelemben jelentős szerepet játszó Hunyadi János valóban indított–vezetett támadó hadjáratokat a Balkánon a törökök ellen (pl. 1442, 1443, 1444, 1448), ugyanakkor azt is látni kell, hogy ezek csupán korlátozott eredményeket hoztak.

Hunyadi Mátyást az 1490. április 6-án Bécsben bekövetkezett halála birodalomépítési munkálatai közepette érte. Ahhoz nem férhet kétség, hogy természetes módon hunyt el. (Kizárt, hogy bármiféle, különösen az utókor által sejtett csalárdság állt volna elhalálozása mögött.) Bár mai fogalmaink szerint az uralkodó nem volt idős, hiszen negyvenes éveinek második felében járt, valójában az utolsó esztendőkben egészsége megromlott, így talán maga is sejthette, hogy életéből már nincs sok hátra.

II. Ulászló király 1491-ben tíz éves felmentést adott Kassa városának az adófizetés alól. A király ezzel kárpótolta a várost azon háború pusztításaiért, amelyet a magyar trónért vívott testvérével, János Alberttel. A király a város mellett annak falvait is mentesítette az adók alól, így a forrás remek pillanatfelvételt ad a város birtokairól. A térképen ezeket a településeket láthatjuk. A falvak három megye, Abaúj, Sáros és Zemplén területén fekszenek.

A középkori Magyar Királyságban a várak építése lényegében egyidős az állam ki- és megalakulásával. Már a 11. század első felében – meglehet, azt kevéssel akár meg is előzvén – úgynevezett fa-föld szerkezetű „ispánsági várak” biztosították az Árpád-dinasztia hatalmát a Kárpát-medence területén. Ez utóbbi erősségek egyik látványos példája a ma is látható szabolcsi „földvár”. Ahogyan változott az Árpád-kor folyamán a társadalom összetétele, különösképpen pedig a 12. század végétől a birtokviszonyokban is jelentős átalakulás indult (azaz egyre nagyobb teret kaptak a kisebb-nagyobb magánbirtokok, értelemszerűen a királyi birtokállomány rovására), úgy jelentek meg egyre-másra a magánvárak (ezeket a latin terminológia castrumnak nevezi).