Térképek

1919 augusztusára Magyarország területének jelentős része katonai megszállás alá került, leszámítva az Észak-Dunántúlon a Győr–Veszprém vonaltól nyugatra fekvő területeket, valamint a Dél-Dunántúlon a Barcs–Szigetvár–Baja vonaltól északra fekvő régiót. A szerbek még 1918 november 13-át, vagyis a belgrádi katonai konvenció aláírását követően benyomultak a Szeged–Baja–Pécs–Varasd vonaltól délre fekvő területekig, vagyis a mezőgazdasági szempontból kulcsfontosságú Bácska és Drávaköz is a fennhatóságuk alá került. Alig fél évvel később, 1919. május 1-jére a román hadsereg két hétig tartó harcokban a teljes Tiszántúlt elfoglalta, s az ország keleti fele ettől kezdve román katonai közigazgatás alatt állt.

Magyarország területén az első világháború után hat idegen állam osztozott. A legnagyobb területeket a győztesként elismert három szomszéd államként – Csehszlovákia, Románia és a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság – kebelezte be. Kisebb területekhez jutott Ausztria, Lengyelország és Olaszország.

Magyarország határainak kijelölése nagyrészt 1919 áprilisáig megtörtént, végleges területi kiterjedését pedig az 1920. június 4-én aláírt, majd november 15-én ratifikált, végül 1921 júliusában törvényerőre emelt trianoni békeszerződés szentesített. A térkép jól szemlélteti ugyanakkor, hogy a szomszédos államok lényegesen nagyobb területeket tartottak megszállva 1919 folyamán, mint amekkorát a nagyhatalmak nekik kívántak juttatni.

Miközben a magyar delegáció a súlyos békefeltételek enyhítését próbálta elérni a békekonferencián – csekély sikerrel –, 1920 márciusában váratlanul francia–magyar titkos tárgyalások indultak Párizsban. A tárgyalások mindkét részről a kormányok és vállalati érdekcsoportok képviselőinek részvételével folytak. Francia részről jelentős tőkebefektetéseket, ipari, kereskedelmi és közlekedési fejlesztéseket helyeztek kilátásba, cserében elvárták, hogy Magyarország gazdasági és külpolitikai tekintetben orientálódjék Franciaország felé.

1918-ra egyértelművé vált, hogy az antanthatalmak Közép-Európával kapcsolatos terveikben nem kívánták megőrizni az Osztrák–Magyar Monarchia, s benne a Magyar Királyság állami struktúráját, hanem a régiót sokkal inkább a nemzeti önállóság elve szerint tervezték átrendezni. Ezen elveket ültette át a gyakorlatba az 1919. január 18-án összeült párizsi békekonferencia. Erre 1919 végén a Huszár Károly vezette magyar koalíciós kormány (1919. november 24–1920. március 15.) is meghívást kapott, ami Magyarország és a Huszár-kormány nemzetközi elismerését is kifejezte. Annak ellenére, hogy a magyar békedelegáció (Apponyi Albert, Bethlen István, Teleki Pál és mások) mindent megtett a magyar érdekek képviseletére, valójában már nem volt érdemi beleszólásuk a békefeltételekbe, amelyek jóval a magyar békedelegáció 1920. január 6-i megérkezése előtt eldőltek. A dokumentum aláírására több hónapnyi, érdemi változást azonban nem eredményező tárgyalásokat követően 1920. június 4-én került sor a versailles-i palota Nagy-Trianon kastélyában.

A trianoni békeszerződésben önálló fejezet rendelkezett az utódállamok közlekedési viszonyainak szabályozásáról, amely Magyarország vasúti közlekedésében, valamint a személy- és áruszállításában óriási – részben napjainkig megoldatlan – strukturális problémákat, illetve aránytalanságokat okozott. Míg a történelmi Magyarország vasúthálózata az első világháború kitörésekor összesen 22 117 km hosszú volt, addig ez az 1920. június 4-én aláírt békeszerződés értelmében közel a harmadára, 8705 km-re csökkent.

Az 1919-es bolsevik diktatúrát követően az antanthatalmak, a győztes államok elvárásai között szerepelt, hogy a mielőbbi békekötés érdekében egy koalíciós kormányt kell megalakítani, ez lett a Huszár-kormány, ami lebonyolítja majd a választásokat. Mivel az ország déli része szerb, a Tisztántúl pedig román megszállás alatt állt 1920 január végén, amikor sor került a választásokra, így azt több lépésben bonyolították le. Január 25–26-án a trianoni Magyarország területének nagyobb részén sor került a képviselők megválasztására a Friedrich-kormány választójogi rendelete értelmében. Eszerint a választás titkos volt, a nők először kaptak választójogot, a cenzusok pedig viszonylag enyhének tekinthetők.

Bár az osztrák–magyar határról két békeszerződés is egybehangzóan rendelkezett (Saint-Germain-en-Laye, 1919, szeptember 10.; Trianon, 1920. június 4.), mégis mind közül ennek a véglegesítése volt a legbonyolultabb. A Monarchia romjain 1918 októberében megalakult új bécsi kormány az osztrák magterülettel érintkező német többségű tartományokból építette volna fel Ausztriát, amelyet azután Németországgal kívánt egyesíteni. Ennek az etnikai alapú megoldásnak lett volna a része a négy nyugat-magyarországi vármegye – Pozsony (Pressburg), Moson (Wieselburg), Sopron (Ödenburg) és Vas (Eisenburg) – németlakta területeinek (Vierburgenland – Pozsony nélkül Dreiburgenland) bekebelezése.

Az 1922. évi nemzetgyűlési választás (május végén, június elején) alapvető szerepet töltött be a Bethlen Istvánhoz köthető konszolidációs politikában. Ennek előzménye az új kormánypárt, az Egységes Párt megteremtése volt az év elején, majd március elején az új választójogi szabályozás elfogadása. Az Egységes Párt a Kisgazdapártra támaszkodva jött létre. A KNEP IV. Károly második visszatérése kísérletének kudarca után szétesett.

1926 decemberének közepén már országgyűlési választásokra került sor. Az 1922. évi választójogi rendelethez képest csak néhány kisebb – a törvényhatósági jogú városokat érintő – változásra került sor a választási rendszert illetően. Ezeket az 1925. évi XXVI. tc. tartalmazta. Ugyan a választójogosultság feltételei nem változtak 1922-höz képest, azonban az összlakossághoz képest mégis csökkent a választásra jogosultak aránya: 29,8%-ról 26,6 %-ra. Ez azzal magyarázható, hogy 1922-ben a hivatalos szervek nem rendelkeztek elegendő idővel arra, hogy az új szabályozásban foglaltakat érvényesíteni tudják. Tehát: olyanok is részt vehettek az 1922-es választáson, akik a választójogi rendelet szerint erre nem lettek volna jogosultak.