Térképek

Az ecsedi Bátoriak az ősi, Árpád-kori Gutkeled nemzetség egyik leszármazott családja. A nemzetség őse(i) a hagyomány szerint (Kézai Simon nyomán) Orseoló Péter uralkodásakor (1038–1041) érkeztek az országba, s ekkortól több ágra és majdnem tucatnyi családra bomlottak a következő két évszázad során. Ősi birtokaik java része a szatmári, szabolcsi vidéken terült el. A család felmelkedés az 1330-as években indult, amikor többek közt 1334-ben nyertek engedély I. Károly királytól Ecsed (ma: Nagyecsed) várának, első rezidenciájuk felépítésére. Az első igazi sikert azonban a Zsigmond-korban Bátori István országbírósága (1435–1440) idején jött el, akinek számos jelentősebb birtokszerzés (például a bujáki váruradalomé) fűződik a nevéhez, igaz utóbbi adomány létrejöttében fontos szerepet játszott István fivérének, Bertalannak a csehországi Tabor vár ostromakor esett halála is.

1526 augusztus 29-én Mohácstól, délre a Duna mentén állt csatarendbe a magyar sereg. Az utolsó pillanatban még befutott a horvátországi csapatok jelentős része, így a seregben már 12–13 000 lovas és 12–13 000 gyalogos volt. A katonákat 5000 szekér, 15 000 igásló kísérte, és 500 nehéz „prágai” szakállaspuskát valamint 85 ágyút is vittek magukkal. Ez a csapatösszevonás az egyik legnagyobb volt a középkori Magyarország történetében, Közép-Európa szinte minden népének katonái ott voltak a táborban, így a magyarok mellett horvátok, szerbek, szlovákok, csehek, németek, lengyelek is szép számmal voltak a seregben. Ekkora erő a korabeli Európában bárhol igen tekintélyes erőnek számított volna, de az Oszmánok elsőrangú katonasága még így is legalább háromszoros túlerőben volt vele szemben.

1529-ben Habsburg Ferdinánd igyekezett megtartani előző évi magyarországi foglalásait, ezen belül is elsősorban Budát és a Dunántúlt. János király az erdélyi Lippáról elsősorban Erdély visszaszerzésére törekedett, majd az itteni hátországának biztosítása után Magyarországot kívánta visszaszerezni. Szulejmán szultán pedig friss szövetségesének, János királynak a megsegítését hangoztatva újra személyesen vezetett hadjáratot a Kárpát-medencébe, célja pedig Bécs meghódítása és ezzel a Magyar Királyság teljes bekebelezése volt.

Miután 1531. januárjában Ferdinánd és János király megbízottai fegyverszünetet kötöttek Visegrádon, a Magyar Királyság nemessége előtt mind fenyegetőbb lehetőséggé vált az ország tartós megosztottsága. Ennek elhárítása érdekében új politikai lehetőségeket kerestek, ennek során több alkalommal is összegyűltek az úgynevezett királynélküli országgyűléseken, utoljára éppen Kenesén és Berhidán. Ferdinánd eközben újjászervezte a Magyar Kamarát Pozsonyban, és a központi kormányszervek reformjával igyekezett minél szorosabban felügyelni az uralma alatt álló magyar területeket. Ugyanakkor mellőzte a magyar nemesség fórumának számító országgyűlést, és ezzel tovább növelte a vele szembeni bizalmatlanságot. Legszűkebb körét leszámítva a magyar nemesség egyre kevésbé bízott abban, hogy Ferdinánd meg tudja őket védeni. János király ez idő tájt mind jobban belesodródott Gritti kormányzóságának hálójába, és a sorozatos törvénytelenségek, mint például az Ártándy testvérek kivégzése 1531 januárjában, sokat romboltak a tekintélyén.

A dunántúli eredetű Török család a 15. században tűnt fel a forrásokban. Bálint nagyapja, Ambrus szerezte meg a család előnevét adó Fejér megyei Enyinget és a Somogy megyei Sziget várát, ahol a családi rezidenciát is kiépítette. Bálint apja, Imre az 1480-as években Valkó vármegye főispánja volt, majd Corvin János szolgálatában megszerezte a család számára Szabadkát és Gyulát. A nándorfehérvári báni posztot elnyerő Imre 1507-ben bárói rangot kapott, ezzel a Török család bekerült az arisztokraták közé.

János király 1540. júl. 22-én bekövetkezett halála új helyzetet teremtett a magyar belpolitikában. Habsburg (I.) Ferdinánd elérkezettnek látta az időt az 1538-ban megkötött váradi béke legfőbb pontjának a megvalósítására, azaz, hogy a Magyar Királyságot a saját jogara alatt egyesítse. A másik oldalon ott állt János király özvegye, Izabella királyné, aki inkább néhány hetes fia érdekeit tartotta szem előtt, illetve a király egykori bizalmasai, Fráter György, Werbőczy István, Petrovics Péter és a többiek, akik jól tudták, hogy Ferdinánd terjeszkedését a Porta sosem fogja engedni. Emiatt támogatták a gyermek János királlyá választását, és bíztak benne, hogy az oszmánok is jóváhagyják az utódlásnak ezt a módját. Nem tudták, hogy Szulejmán úgy döntött 1540 nyarán–őszén, hogy kiiktatva a magyar elitet ő fogja megszállni az országot. Innentől minden lépése az ellenfél megtévesztését szolgálta, Budán állomásozó csapatai pedig visszahúzódtak Kalocsa környékére, hogy biztosítsák a hadműveleti területet, és ott várják ki a fejleményeket.

Az 1550-es évek közepén az oszmán hadvezetés legfőbb gondja az erdélyi területek felszabadítása és a dunántúli Hódoltság területének a kiszélesítése volt. Céljuk a Balatontól délre fekvő területek legfőbb erősségének számító Szigetvár elfoglalása, és ezzel a Dráva középső szakaszának az ellenőrzése volt. Ehhez azonban első lépésként Somogy megyét kellett meghódítaniuk. Tojgun budai pasa a nyár végén vonta össze a dunántúli szandzsákbégek seregeit Fehérvár és Tolna térségében. A magyar hadvezetés ekkor még nem tudta, hogy mi lesz a hadjárat célja, és elsősorban a Balaton-felvidéken várták a támadást.

A magyar állam bő ezer esztendős históriájában az egyik legsorsdöntőbb változás az 1526. évi mohácsi csata után következett be. I. Ferdinánd 1527. novemberi törvényes koronázásával a Habsburg-fennhatóság alá került Magyar Királyság a dinasztia Közép-Európában kialakulóban lévő, úgynevezett összetett monarchiájának (angolul composite state, németül zusammengesetzter Staat) rész lett. A monarchia keretei a század derekára szilárdultak meg, miután V. Károly császár 1556. évi lemondását követően, 1558 márciusában a frankfurti birodalmi gyűlésen a már 1531-ben német királlyá koronázott Ferdinand elfoglalhatta a Német-római Birodalom trónját. Ezt követően a közép-európai Habsburg Monarchiát, a kontinens egyik közép-, a 18. századtól nagyhatalmát évszázadokon át a dinasztia osztrák ága kormányozta, V. Károly európai és tengerentúli világbirodalmának irányítása viszont 18. század legelejéig a spanyol ág feladata maradt.

Az a három évtized, amely végül az Erdélyi Fejedelemségnek nevezett önálló magyar állam kialakulásához vezetett, Buda elestével (1541) vette kezdetét, végpontja pedig a speyeri szerződés (1570–1571) volt. Buda elfoglalása után, Szulejmán szultán parancsára, Izabella királynő és fia II. János választott király a Magyar Királyság keleti felében kezdte meg kényszerű uralkodását. A Lengyelországból 1556-ban Erdélybe visszatérő Izabella még magáénak tudhatta a Kassa központú felső-magyarországi régiót, s a Jagelló-rokonság felhasználásával próbált diplomáciai kapcsolatokat kezdeményezni, remélve, hogy a Habsburg-házzal megegyezve meg tudja tartani fiának a keleti királyságot. Halála (1559) után azonban újra elkezdődnek a fegyveres harcok a felső-magyarországi határzónában, és II. Jánosnak fel kellett adnia az északkelet-magyarországi területeket. Az 1560-as évek harcaiban a Habsburg királyi haderő mutatkozott erősebbnek, és II. János uralmát a keleti királyságban csak a többször fenyegetően kilátásba helyezett oszmán–török katonai segítség mentette meg.

A 16. századi Magyar Királyság történetének egyik legnagyobb kihívását az oszmán–törökök előrenyomulásának feltartoztatása jelentette. Mivel az 1526. évi mohácsi vereséggel és az azt követő sorozatos szultáni hadjáratokkal Magyarország déli végvárrendszere teljességgel felmorzsolódott, az új határvédelmet már az ország belső területein, az itt található természeti képződményre (folyók, mocsarak, hegyvonulatok, Balaton) építve kellett megszervezni. E feladat előtt azonban évtizedeken át hatalmas akadályok emelkedtek: elsősorban a Szapolyai János és Ferdinánd király közötti polgárháború, illetve az utóbbi korlátozott anyagi–katonai lehetőségei határon innen és túl. Noha Buda 1541. évi, majd Esztergom, Székesfehérvár és Pécs 1543. évi elfoglalása után nem nagyon volt idő a halogatásra, az érdemi szervezőmunka csak az 1550-es évek második felétől, az 1556-ban alapított bécsi Udvari Haditanács és magyar nagyurak szoros együttműködésével indult meg.