Térképek

A hadműveletek kezdetben az orosz fronton, Galíciára összpontosultak a hadviselő felek között. Az osztrák–magyar hadvezetés abban a hitben, hogy a Visztula és Bukovina közt kialakuló galíciai front balszárnyán, a Visztula és a Bug közt meglepheti a még felvonulásban levő orosz seregeket 1914. augusztus 23-án támadást kezdett. Ebben a támadó hadjáratban két osztrák–magyar hadsereg vett részt, az 1. és a 4. hadsereg, akik a Galíciai balszárnyon vonultak fel. Velük szemben a 4. és 5. orosz hadsereg csoportosult. A Monarchia erői Lublin és Chelm irányába törtek előre és Krasnik és Komarov városokat is bevették. Hiba volt a Monarchia vezetése részéről, hogy a jobbszárnyon, ahol a 3. és a 2. hadseregek kellett felvonulnia, azok katonái csak részben jutottak oda. A velük szemben álló 3. és 8. orosz hadsereg támadásba lendült és mélyen betört Kelet-Galiciába, Rava-Russzkaja, Przemyśl, Lemberg (Lvov) térségében vereséget mértek a Monarchia erőire.

1915 végén az antant hatalmak képviselői megegyeztek egymással, hogy 1916-ban a saját frontszakaszaiknál mindenki nagy erejű támadást indít a központi hatalmak ellen, azzal a céllal, hogy a többieket, így tehermentesítse. Ennek keretében az oroszok Alekszej Alekszejevics Bruszilov a Délnyugati Front  parancsnokát bízták meg a támadás kidolgozásával. Bruszilov négy hadsereget gyűjtött össze az offenzívára, amelyek összesen negyven gyaloghadosztályból és tizenöt lovashadosztályból álltak, mintegy 630 000 katonával.  Az osztrák–magyar hadsereg ezzel szemben harminckilenc gyaloghadosztályt és 10 lovashadosztályt mintegy (kb.475 000 fő) tudott szembeállítani, később ehhez a németek erősítést küldtek szövetségesük megsegítésére. Bruszilov meglepetésszerű támadást készített elő mintegy 490 kilométeres frontszakaszon. A támadás két fő célpontja Kovel és Lemberg volt, amelyet az előző évben elfoglaltak a központi hatalmak.

A Román Királyság az 1916. augusztus 17-én megkötött bukaresti titkos szerződés értelmében 10 nappal később hadat üzent a Központi Hatalmaknak és augusztus 27-ről 28-ra virradó éjjel megtámadta az Osztrák-Magyar Monarchia és azon belül Magyarország keleti határait. Négy román hadsereg több mint 400 ezer katonája rohanta le az erdélyi szorosokat és nyomult be a gyengén védett keleti országrészbe. Dacára annak, hogy az 1. hadsereg rosszul felszerelt és részben másodvonalbeli alakulatokból álló védekező egységei töredékét tették ki a támadóknak, a román hadsereg előrenyomulása lassan haladt. Bár elfoglalták Székelyföld jelentős részét (Háromszéket, Csíkot és Udvarhely egy részét) és Dél-Erdély bizonyos területeit (így Brassót), stratégiai céljukat, az Erdélyi-medence elfoglalását és az Alföld irányába való előretörést, nem tudták elérni. A román támadás elől többé-kevésbé szervezetten több százezer ember menekült el a fenyegetett területekről: ebben az „asszonyok futásának” nevezett népmozgásban több mint 200 ezer ember került Magyarország belső területeire.

1917. május 15-én került sor az Osztrák–Magyar Monarchia hadtörténetének legnagyobb tengeri csatájára az első világháború alatt, az Appennini-félsziget sarkánál, az Adriai-tenger bejáratában húzódó Otrantói-szorosban. A Monarchia hadiflottáját ugyanis az antant – amely nyugat–keleti irányban lezárta az Otrantói-szorost – gyakorlatilag 1916 óta tétlenségre kárhoztatta. A tengerzárnak tudható be, hogy a német és osztrák–magyar hadiflotta képtelen volt 1917 májusáig jelentős befolyást gyakorolni az első világháború menetére.

1917 őszére az Osztrák–Magyar hadvezetés számára nyilvánvalóvá vált, hogy a tizenegy isonzói csatában meggyengült védővonalait egy újabb olasz támadással szemben már nem tudja megvédeni. Az olasz front stabilizálása érdekében mindenképp ellentámadást kell indítania. Ehhez azonban Bécsnek nem állt rendelkezésére megfelelő erő, így a német szövetségeséhez fordult segítségért. Berlin eredetileg vonakodott jelentős erőket küldeni, azonban látva veszélyt, hogy a monarchia esetleg kieshet a háborúból végül csapatokat bocsátott rendelkezésükre.

1918 októberében, amikor már nyilvánvalóvá vált a háborús vereség, az osztrák és a magyar elitek is felismerték, hogy elkerülhetetlen a birodalom dualista berendezkedésének megreformálása. A Szovjet-Oroszország, valamint – Wilson elnök híres 14 pontja révén – az USA és az antant felől is terjedő nemzeti önrendelkezés eszméje ugyanis nem pusztán egyes peremterületek elcsatolásával fenyegetett, hanem alapjaiban kérdőjelezte meg a Monarchia jövőjét. A különbéke-kísérletek kudarca és a Németország melletti elköteleződés következtében a szövetségesek – a szerb és román hadicélok támogatásán túl – 1918 folyamán új partnereket találtak a Monarchia dualizmussal elégedetlen nemzeti elitjeiben, és fokozatosan az ő igényeiket is elismerték.

1918 októberében, amikor már nyilvánvalóvá vált a háborús vereség, az osztrák és a magyar elitek is felismerték, hogy elkerülhetetlen a birodalom dualista berendezkedésének megreformálása. A Szovjet-Oroszország, valamint – Wilson elnök híres 14 pontja révén – az USA és az antant felől is terjedő nemzeti önrendelkezés eszméje ugyanis nem pusztán egyes peremterületek elcsatolásával fenyegetett, hanem alapjaiban kérdőjelezte meg a Monarchia jövőjét. A különbéke-kísérletek kudarca és a Németország melletti elköteleződés következtében a szövetségesek – a szerb és román hadicélok támogatásán túl – 1918 folyamán új partnereket találtak a Monarchia dualizmussal elégedetlen nemzeti elitjeiben, és fokozatosan az ő igényeiket is elismerték.

1918. október 28-án Prágában kikiáltották a Csehszlovák Államot, október 30-án a túrócszetmártoni Szlovák Nemzeti Tanács a szlovákok politikai képviseletében egyértelműen kinyilvánították csatlakozásukat az új ország mellett. Ez várható volt, hiszen Andrej Hlinka a szlovákok politikai vezére 1918 közepén már kimondta „A csehszlovák irányultság mellett vagyunk. A magyarokkal folytatott ezeréves házasság nem sikerült. Szét kell mennünk.” 1918 novemberében a valóságban Szlovákia területét ekkor még magyar közigazgatás és katonaság és csendőrség uralta.

A térkép az első világháború utáni magyar–csehszlovák területmegosztás folyamatának néhány fontos állomását mutatja. Az antanthatalmak által független országként elismert Csehszlovákia 1918 novemberében látott hozzá államrendszerének kiépítéséhez. November 11-étől cseh katonák nyomultak be a Magyar Királyság területére, hogy birtokba vegyék annak szlováklakta részeit, s megkezdődött a közigazgatás, a közoktatás, a közellátás intézményeinek fokozatosan átvétele. Kétséges volt azonban az intézkedések jogszerűsége – hiszen ilyen horderejű kérdések eldöntésére a békekonferencia lett volna hivatott, amely még össze sem ült –, valamint a csehszlovák állam területi kiterjedése.

Az első világháború központi hatalmai 1918 őszén kértek fegyverszünetet: az Osztrák–Magyar Monarchia november 3-án, utolsóként Németország november 11-én. A háborút lezáró békekonferencia 1919. január 18-án nyílt meg a Párizs melletti Versailles-palotában. Az idealisták igazságos, a nemzeti(ségi) önrendelkezés elvén alapuló békét reméltek. E reményeket táplálta a Thomas Woodrow Wilson, az Egyesült Államok elnöke által még a háború idején (1918. január 8-án) közzétett 14 pontból álló békejavaslata. Ebben olyan idealista irányelvek fogalmazódtak meg, mint a titkos diplomácia megszüntetése, a szabad kereskedelem, a fegyverkezés visszaszorítása, a gyarmati igények rendezése a gyarmattartók és a gyarmatokon élők érdekeinek együttes figyelembevételével, az orosz-kérdés rendezése, a központi hatalmak által megszállt területek (Belgium, balkáni államok) kiürítése, Elzász-Lotaringia visszaadása Franciaországnak, az olasz határok kiigazítása a nemzetiségi elv szerint, az Osztrák–Magyar Monarchia és az Oszmán Birodalom népeinek a legnagyobb szuverenitás biztosítása saját nemzeti életük kialakítására, a független Lengyelország újjáalakítása, a béke garantálására nemzetközi szervezet felállítása