Térképek

A gazdasági válság magyarországi megjelenése miatt a miniszterelnök meggyőzte arról a kormányzót, hogy a parlamenti ciklus lejártát megelőzően szükséges lenne az újabb országgyűlési választások lebonyolítása. Bethlen István célja ezzel az volt, hogy a kormánypárti többséget – lehetőleg minél nagyobb arányban – átmentse a következő évekre.

Magyarország legfőbb külpolitikai törekvése a két világháború közötti korszakban a trianoni békeszerződés területi rendelkezéseinek megváltoztatása volt.  A sikeres revíziós politika kilátásai azonban közel két évtizedig igen csekélyek voltak. Ez a helyzet csak Hitler hatalomra kerülését követően, a nemzetközi rend megváltoztatását zászlajára tűző új Németország színre lépésével változott meg.

1938-ban új választójogi törvényt (1939. évi XIX. tc.) fogadott el az Országgyűlés, megváltoztatva ezzel az 1925 óta érvényben levő választási rendszert. A legfontosabb változás a – nyugati országok közt már csak Magyarországon létező – nyílt szavazás megszüntetése volt. A nyílt szavazás gyakorlata ugyanis a nagyobb városok kivételével (ahol 1938 előtt is titkosan lehetett szavazni) lehetővé tette a választók megfélemlítését és befolyásolását. Az 1938-ban bevezetett új rendszerben azonban mindenütt, mindenki titkosan szavazhatott. A választási rendszer azonban továbbra is a kormánypárt javára torzított.

Észak-Erdély 1940. augusztus 30-i visszacsatolásához vezető közvetlen út a Szovjetunió Romániának adott 1940. június 26-i ultimátumával kezdődött. Moszkva Besszarábia és Észak-Bukovina 48 órán belül történő átadását követelte, amit a román adminisztráció végre is hajtott. A magyar fél, elsősorban Teleki Pál miniszterelnök nyomására bejelentette, hogy „nem tűr diszkriminációt” és napirendre kívánta venni a Romániával szembeni magyar területi követeléseket.  Ez a törekvés azonban a nemzetiszocialista Németország és azon belül Adolf Hitler élénk helytelenítését váltotta ki. A magyar fél azonban nem hagyta annyiban, és egyrészt intenzív lobbitevékenységet folytatott Berlinben, Rómában a magyar követelések teljesítéséért, jelentő gazdasági engedményeket tett Németországnak és már június 27-én részben mozgósította a honvédséget, amely július elejétől elkezdett felvonulni a Tiszántúlon.

Hitler a Szovjetunió elleni hadművelet, a „Barbarossa terv” kidolgozásánál nem számolt Magyarország katonai részvételével. A magyar politikai és katonai vezetés tudott a Szovjetunió elleni háború előkészületeiről, de a hadba lépéssel kapcsolatban megosztott volt. A június 22-én meginduló német támadás után – részben a román hadba lépés hatására – az a vélemény kerekedett felül, hogy az addig megszerzett területek biztosítása érdekében az ország számára előnyös a hadműveletekben való jelképes részvétel. Erre a június 26-i kassai és rahói incidens adott lehetőséget.

Az elfoglalt szovjet területek megszállásában a német, szlovák, olasz és román seregtesteken kívül magyar alakulatok is részt vettek.  A megszálló erők feladata – a közigazgatási, közbiztonsági és rendészeti tevékenységek mellett – a helyreállítási munkálatok elvégzése és a partizánok elleni harc volt. Az első magyar megszálló erők a Kárpát-csoport seregtestei voltak, amelyek 1941. július 8-ától a késő őszi hazaszállításukig a Dnyeszteren túlra is átnyúló ukrán területeken tartózkodtak.

A magyar politikai és katonai vezetés a gyors győzelemben bízva csatlakozott 1941. június 26-án a Szovjetunió elleni háborúhoz, és a Kárpát-csoport, illetve a gyorshadtest bevetésével támogatta a németek előrenyomulását. A Moszkva elleni támadás kudarcával és a meginduló szovjet ellentámadással a gyors győzelem reménye szertefoszlott. A keleti harctérre a hadjárat kezdetén kiküldött magyar haderő túlnyomó része 1941 késő őszéig visszatért, de 1942 januárjában a német vezetés már a teljes magyar haderő bevetését kérte. Hosszas tárgyalások után, 1942. január 22-én született döntés a magyar haderő mintegy felét kitevő 2. hadsereg kiküldéséről.

Az 1941 végén és 1942 elején a keleti fronton zajló súlyos harcok következtében a támadó német hadsereg igen jelentős veszteségeket szenvedett. Berlin számára hamar egyértelművé vált, hogy jobban kell támaszkodniuk az addig csak kis részt vállaló szövetségeseikre. 1942 telén és tavaszán így egymás után vették fel a kapcsolatot az olasz, román és magyar politikai vezetéssel. A magyar kormány vonakodva, de teljesítette a németek kérését és garantálta, hogy egy teljes hadsereget küldenek a keleti frontra.

Hitler már 1943 szeptemberében utasítást adott a szövetségesekkel béketárgyalásokat folytató Magyarország megszállásának előkészítésére. Az akció irányításával Maximilian von Weichs tábornagyot, a délkeleti hadszíntér főparancsnokát bízták meg. A német haderő főparancsnoksága (Oberkommando der Wehrmach, OKW) által kidolgozott „Margarethe” terv Magyarországot három zónára osztotta: 1. Nyugat-Magyarország (Budapesttel), 2. Kelet-Magyarország (a Tiszától délre és keletre), 3. Északkelet-Magyarország (a Tiszától északra). Részletes – változó tartalmú – megszállási tervek csak az 1. és 2. zóna megszállására készültek.

A magyar politikai és katonai vezetés 1943 őszén azzal számolt, hogy a nyár óta támadásban lévő szovjet erők előrenyomulásukat a Kelet-Európát átszelő frontvonal déli és északi szélén, Románia és Lengyelország irányába folytatják. A Honvéd Vezérkar – mivel nem számított közvetlenül Magyarországot érintő támadásra – arra készült, hogy Kárpátok előterében, határvédelemre rendelje a szervezés alatt álló 1. hadsereget. A seregtestek felvonulása 1944 februárjában kezdődött meg.