+36 1 224 6755   

mtakk logo hu

BTK Történettudományi Intézet

Térképek

16. sz. Az erdélyi püspökség és káptalan birtokai

Az egyházi nagybirtok Erdély középkori fejlődésének fontos gazdasági és hatalmi tényezője volt. A középkori Erdélyben az erdélyi/gyulafehérvári püspök és székeskáptalan végig egyike volt a legnagyobb birtokosoknak. A szakirodalom szerint birtokállománya már a püspökség megszervezésekor sem alkothatott összefüggő birtoktestet Gyulafehérvár közvetlen környékén, hanem a települési viszonyokhoz igazodva egyes birtokokból vagy birtokcsoportokból állhatott. A tatárjárás utántól kezdve állítható, hogy a püspökök tudatosan igyekeztek önálló uradalmakat kialakítani, és így anyagilag függetleníteni magukat a káptalantól. Javaikat kisebb-nagyobb birtokok megszerzésével a középkor folyamán az egyházi vezetők mindvégig igyekeztek gyarapítani.

1619–1626. Bethlen Gábor Habsburg-ellenes hadjáratai

Az 1618 májusában kezdődő csehországi Habsburg-ellenes rendi felkelés által kialakított szövetségi rendszerbe 1619 nyarára már beletartozott a Cseh Korona többi országa (Morvaország, Szilézia, valamint Alsó- és Felső-Lausitz), valamint Alsó- és Felső-Ausztria ekkor még jelentős létszámú protestáns rendjei is. A II. Ferdinánd (1619–1637) ellen összefogó tartományok többször is keresték a kapcsolatot a magyar rendekkel, akiknek egy része (elsősorban a felső-magyarországi, majdnem kizárólag protestáns lakossággal rendelkező területek képviselői) készen is álltak volna a csatlakozásra. A hadi események megindulására akkor került sor, amikor Bethlen Gábor erdélyi fejedelem (1613–1629) a Fényes Portán engedélyt kapott csapatai megindítására. Az 1619 augusztusának végén felvonuló seregeket Bethlen felső-magyarországi hívei már úgy várták, hogy a régió központját, Kassát megszállták és átadták a fejedelemnek.

1644–1645. Rákóczi György Habsburg-ellenes hadjáratai

I. Rákóczi György erdélyi fejedelem (1630–1648), aki korábban Bethlen Gábor legfontosabb magyarországi híve volt, gyakorlatilag hatalomra kerülése időpontjától kezdve kereste a kapcsolatot a harmincéves háború Habsburg-ellenes oldalának képviselőivel. Az 1630-as években újra- és újrakezdődő tárgyalások nem vezettek eredményre, ám amikor a hadszíntér 1642-ben áthelyeződött a Habsburgok örökös tartományaiba, a fejedelem újra szövetségi ajánlattal kereste meg az ekkorra már a III. Ferdinánddal (1637–1657) szembenálló tábor kulcspozícióit betöltő svéd és francia koronákat. A szövetségi szerződést Rákóczi a svéd követekkel 1643. november 16-án kötötte meg, és a következő évben meg is indította csapatait Magyarországra.

1657. II. Rákóczi György lengyel hadjárata

II. Rákóczi György (1648–1657/1660) 1656. december 6-án kötötte meg a radnóti szerződést X. Károly Gusztáv svéd király (1654–1660) képviselőivel. Ez a Lengyel-Litván Unió elleni együttműködés kereteit tisztázta, az ország felosztásával együtt. A hatalmas államot ugyanis alapjaiban rázta meg az 1648 óta folyamatosan kiújuló konfliktus a kozákokkal, amelybe 1654-ben a cár is bevonódott; a svéd király 1655-ben megindított inváziója pedig úgy tűnt, végleg maga alá temeti Erdély északi szomszédját. Mivel a Rákóczi-család tagjai az 1648-es királyválasztás óta mindig is a trón lehetséges várományosai között szerepeltek (legalább is a Lengyel-Litván Unió protestánsainak körében), Erdély fejedelme közelről követte az eseményeket, többször is jelezte együttműködési készségét, amit X. Károly Gusztáv végül katonai helyzetének rosszabbra fordulása után, szövetségeseket keresve fogadott el. II. Rákóczi György mindazonáltal úgy próbált meg bevonulni Lengyelországba, hogy ne idegenítse el annak lakosait sem, hivatkozva a számos lengyel oldalról érkezett segítségkérésre.

1661−1690. Az Erdélyi Fejedelemség I. Apafi Mihály korában

II. Rákóczi György fejedelem (fejedelemsége: 1648−1657, megszakításokkal: 1660-ig) elhibázott politikai döntései, elsősorban a Porta engedélye nélkül Lengyelország ellen indított sikertelen hadjárata maga után vonta az oszmán-törökök Erdéllyel szembeni megtorló intézkedéseit. Ennek a fegyveres beavatkozásnak az egyik következménye az Erdélyi Fejedelemség csatolt vármegyéinek, azaz az Erdélyhez kapcsolt Részek (Partium, a térképen bézs színnel) földrajzi központjának, vagyis Váradnak az elfoglalása lett (1660). A vár(os) eleste stratégiai elhelyezkedéséből („Erdély kapujaként” is emlegették), az állam védelme szempontjából óriási veszteséget jelentett a fejedelemségnek, s mindezt a kulcsszerepet az oszmán-törökök is felismerték, s a délebbre fekvő temesvári területeik (Temesvári vilajet) mintegy folytatásaként, egy Várad központú, újonnan megszervezett vilajettel erősítették meg hatalmukat a térségben. A két vilajet központjaiban (Várad, Temesvár és Jenő) lévő vár mellett a tartományok kisebb-nagyobb erődítményei biztosították az oszmán-törökök hatalmát a térségben (a térképen zölddel jelölt várak).

1664–1683. A magyarországi török hódoltság

A térkép a magyarországi török hódoltság utolsó szakaszának állapotát mutatja.  Ekkor érte el a török hódoltság a legnagyobb kiterjedését, az 1664-ben lezárult török háborút követő vasvári békét (1664. augusztus 10.) követően. Az oszmán uralom a középkori Magyar Királyság területének mintegy 40 százalékát kebelezte be és tartotta megszállás alatt másfél évszázad alatt. Amint a térképen megfigyelhető, a három részre szakadt ország északi része látványosan lecsökkent Érsekújvár 1663-as elfoglalását követően. A helyzetet súlyosbította, hogy 1682-től Thököly Imre vezetésével egy újabb oszmán vazallus állam, a felső-magyarországi fejedelemség jött létre. A hódoltsági területek határait nem tekintették véglegesnek és még a békeidőben is megfigyelhető oszmán terjeszkedés és folytak a határmenti kisháborús, portyázó hadműveletek, így az 1664 és 1683 közötti húsz esztendőt sem tekinthetjük ebből szempontból igazi békeéveknek.

1674. A pozsonyi törvényszék elé idézett protestáns prédikátorok és tanítók szolgálati helyei

A 16. században a reformáció és az oszmán hódítások következtében visszaszorult katolikus egyház a 17. század első felében fokozatosan kezdett újra megerősödni. A Pázmány Péter esztergomi érsek (1616–1637) által fémjelzett megújulási folyamatot (zsinatok, egyházmegyei látogatások, szerzetesrendek megreformálása) kiegészítette a jelentősebb főúri családok katolizálása, és a bécsi udvar helyi szintű beavatkozása (például katolikus tanácstagok beválasztása a szabad királyi városok vezetésébe). A főként arisztokrata családok által támogatott helyi ellenreformációs fellépések (földesúri ellenreformáció) még csupán elszórtan eredményezett erőszakosabb cselekményeket (templomok elvétele, protestáns lelkészek elűzése).

1681. A XXVI. törvénycikkely

Az 1670-es évek második felében a kiterjedt ellenreformáció ellenére a bécsi udvar több kedvezményre is kényszerült a protestánsokkal szemben, így például egyes végvárakban engedélyezték lelkész tartását, hogy a protestáns katonaság nehogy a kurucok mellé pártoljon, de szigorúan tiltották a végvári lelkipásztoroknak a közeli falvakban való igehirdetést. Ez a korlátozott területi elv tükröződött vissza az 1681. évi vallásügyi cikkelyekben is.

1683–1699. A törökök kiűzése

A térkép a török hódoltság utolsó időszakának három részre szakadt magyarországi területein található fontosabb erődítmények rendszerét és az ott zajló hadműveleteket mutatja.  Az ún. nagy török háború (1683–1699) a két évtizedes békeidőszak lejárta után az 1683-as hadjárattal indult meg, amely Bécs második török ostromához vezetett.  1664-ben lezárult török háborút követő vasvári békét (1664. augusztus 10.) követően. 1683 júliusában Kara Musztafa nagyvezír serege ostrom alá vette Bécs városát. A császári udvar Linzbe menekült, az ostrom felmen védelmét Ernst Rüdiger von Starhemberg gróf tábornagyra bízták. Július 29-én a pozsonyi csatában V. Lotaringiai Károly herceg szétverte a török szövetségeseként felvonuló Thököly Imre seregét. Az időközben megérkezett lengyel király vezette hadsereggel kiegészült keresztény csapatok 1683. szeptember 12-én megtámadták az ostromló törökök táborát, majd az ezt követő ütközetben elsöprő győzelmet arattak és felmentették az ostromlott császárvárost

17. sz. Az Erdélyi Fejedelemség

Erdély úgynevezett aranykorát ábrázolja a térkép, amelyen Bethlen Gábor (1613–1629) illetve I. Rákóczi György (1630–1648) és fia II. Rákóczi György (1648–1658) uralkodását értjük. Ez alatt az időszak alatt az erdélyi állam területe, gazdasági potenciálja és nemzetközi befolyása is nagymértékben megnőtt.

Területi változások (1613–1659)

Bethlen Gábor uralkodásának elején kisebb területi veszteség érte az erdélyi államot. A fejedelem 1616-ban kénytelen volt átadni az Oszmán Birodalomnak Lippa végvárát és környékét. Lippa fontos átkelőhelynek számított, de ahogy a vonatkozó országgyűlési határozat fogalmazott: „Az egy Lippa odaadásával hazánkat egészen utolsó veszedelemből […] meg kellett váltanunk.”

Szolgáltatások

Kapcsolat

Cím

1097 Budapest
Tóth Kálmán utca 4.

Telefon

+36 1 224 6755

E-mail